Kedves múltbéli szeretőm! E sorokat hozzád írom, Neked kit igaznak véltem, ki valamikor a világot jelentetted számomra. Neked, ki felbukkanásoddal túlszárnyaltad még a legmerészebb elképzeléseimet is. Hiába fogadtam érkezésedet a legmélyebb szkepticizmussal, hiába kezeltem fenntartásokkal az egész téged körüllengő misztériumot, hallgattam elővigyázatosan meséidet. Mégis elhitetted velem, hogy te más vagy és én egy pillanat alatt bűvkörödbe kerültem, miközben mindvégig misztifikáltál. Ittam szavaidat, melyek akkor még gyógyírként hatottak szívemnek, most azonban már tudom, hogy a hazugság elixírjét itattad velem. Megbetegítettél egészen.

Nem volt ez részedről más, mint komolytalan, gyermeteg játszadozás. Ígérted, hogy örökké, meg igazán, s tán akkor még magad is elhitted, hogy így lehet. Most azonban ezek a szavak csupán a tőled kapott könyvek oldalain, a téged ábrázoló fényképek hátulján köszönnek vissza rám. Az egyetlen ami megmaradt mindössze ennyi, pár kézírás egykoron igaznak hitt vallomással. Úgy hittem ez valóban más lesz, ennek ellenére ígéreteid most ott hevernek egy poros doboz alján a többi, feledhető szerető megtépázott kincsei között. Ne hidd, hogy magányomban majd felnyitom e doboz tetejét, hogy kétségbeesésemben kutakodjak letűnt szerelemünk emlékképei között. Oda kerültél, ahova elődeid is száműztettek, a lezárások vaksötét világába.

Voltak idők, mikor elhitetted velem, hogy kizárólag én vagyok a hibás mindenért, s én naiv még ezt is vakon elhittem teneked. Szuggesztióid által elhittem, hogy gyökerestül meg kell változzam, hogy mindaz aki vagyok fel kell adjam ahhoz, hogy megfeleljek és beilleszkedjek a téged körülvevő tökéletesnek tűnő, ámde korántsem őszinte világba. Olyan voltam, akár egy marionett bábu, aki csak addig volt jó, míg kedvedre tett, míg akaratod szerint hajlott jobbra meg balra. Amint az engem mozgató zsinórok általam önálló életre keltek, lényemmel összhangban mozogtak, már nem vált ínyedre a játék. Inkább levetted rólam kezed, és meg sem kísérelted, hogy megértsd lelkem mélyebb mozgatórugóit. Az ígéretek, a vallomások csak eddig a pontig szóltak, mindössze mihaszna frázisokká redukálódtak. Nem is tudom mi fájt jobban, hogy hirtelen a realitás talajára zuhantam, vagy az apátia részedről, amivel a kapcsolatunk halálát nyugtáztad? Akármennyire is úgy éreztem mindenkinél jobban ismersz, soha nem értettél meg igazán, ezért hát nem is szerethettél.

Ez az én agóniám. Mindez nem panasz, ne félj. Nem szánom riposztnak sem, csupán utolsó, még belőlem kiszakadozó sóhajaim ezek, melyeket még te tartasz életben. Mindazonáltal sokat köszönhetek neked. Köszönöm, hogy felnyitottad szememet, hogy bárhogyan is alakult, egy ideig elhihettem és megélhettem a köztünk lévő csodát. Akkor még egészen valóságosnak tűnt. Ráébresztettél, hogy bármennyire is úgy véltem melletted egész idő alatt önmagam lehettem, mégis a legfontosabbat veszítettem el: önmagamat. Körülötted forogtak gondolataim és életem a nap minden egyes percében, ezáltal eltávolodva attól a személytől, aki mindig is a  legfontosabb volt: saját magam. Már-már el is felejtettem, hogy mik azok a dolgok, amik rajtad kívül, amik jöttöd előtt boldoggá tettek. Elfelejtettem milyen énnek lenni, és felfedezni a szépet, az örömöt a világban, önmagamban. Megmutattad miben kell még változnom, jobbá válnom. Bárhogyan is alakult, hálás vagyok és köszönöm neked. Tudom, hogy mindennek így kellett lennie. Mindketten vétkesek vagyunk és vétlenek mégis. Köszönöm, de most már ideje, hogy rád csukjam közös múltunk dobozának fedelét, melyre gyöngybetűkkel a következőt írom: 'A fekete szerető'.

Voltam, aki voltam, éltem szürke hétköznapjaim mókuskerekében, és akkor jöttél te. Nem kérdezted, hogy akarom-e, készen állok-e rád, érkezésedre, és mindarra, ami veled jár. Ajtómon dörömbölve jöttél, szinte erőszakosan, felborítva magam körül mindent, mit addig gondosan felépítettem. Letaroltál akár egy hurrikán. Én pedig csak álltam az ajtóban szótlanul, felocsúdva édes pusztításodból, hogy hagytam neked mindezt. Észre sem vettem, s már az előszobán át a nappalimban voltál. Becsuktam hát az ajtót, és vártam, lélegzetvisszafojtva vártam, hogy most mi követezik.

Teltek-múltak a percek, a napok, az órák és kezdeti ellenállásom vaskos páncélja szépen, lassan repedezni látszott gondos kezeid alatt. Befészkelted magad eleven testem minden egyes zugába, zsigerébe, lelkem legeldugottabb szobáiban vetetted meg lábaidat. Csak törtél előre vakmerően, mit sem törődve a következményekkel, olyan sebeket feltépve bennem, melyeket tévesen már rég gyógyultnak hittem. Egyszerre volt bódító és fájó, ahogyan egyik pillanatról a másikra lényed elárasztotta teljes valómat. Ettől a pillanattól kezdve már nem tudtam ugyanúgy létezni, mint azelőtt.

Tökéletesnek hitt magányom megszűnt, szívem pedig végre megvigasztalódott. Megpendítetted lelkem mindaddig szótlan húrjait, és hangja minden alkalommal szebbnél szebben csendült fel. Olyannyira részemmé váltál, hogy nem tudok már magamra gondolni úgy, hogy közben ne villannál eszembe te magad is. Most már nem csak a nappalimban vagy jelen, ott vagy a konyhámban gőzölgő kávéban, a lelkem otthonában, és mindenben ezen a világon. Átrendeztél, kidekoráltál, felújítottál, én pedig kulcsra kívánom zárni ajtómat, hogy vigyázzam, óvjam mindazt, mi az ajtómon belül, kettőnk által létezik.

Volt egyszer egy édes, füstös hangú lemez. Ez a lemez ott kuporgott a zeneüzlet polcán büszkén, magabiztosan, és csak arra várt, hogy valaki a sok másik korong között meglássa, belé szeressen, majd hazavigye. Történt is egyszer, hogy az üzletbe lépve egy idegen egyenesen ahhoz  a polchoz sétált, ahol ő feszült figyelemmel, lélegzetvisszafojtva várta, hogy észrevegyék. Az idegen fürkésző szemekkel forgatta egyiküket a másik után, míg nem megpillantotta a markánsan ott heverő lemezt, merthogy volt ebben a lemezben valami, ami által kitűnt a többi közül. Az idegent mágnesként vonzotta a lemez borítójának szépsége. Szerelem volt ez első látásra, így hát az idegen nem tétovázva tovább, hazavitte magával.

Otthon aztán kisvártatva feltette az éjszínű gramofonra újonnan szerzett kincsét. A gramofonból felcsendülő dal megtöltötte az idegen szívét melegséggel, szépséggel, és a lemez csak úgy sziporkázott. Ujjongott minden egyes része, olyan boldog volt, hiszen azt tehette, amire rendeltetett. Így telt el nap-nap után, és a lemez egyre csak várta és várta, hogy kedvese örömére felcsendülhessen.

Kis idő után azonban az idegen egyre kevesebbszer szólaltatva meg őt arra kárhoztatta, hogy az elfeledés vaskos pora lepje be csodaszép borítójának felszínét. Egy délután az idegen újabb kinccsel tért haza, és azt ugyanúgy megszólaltatta, ahogyan egykoron régi kedvesét. Az idegen szívét újfent megtöltötte az újdonság euforikus varázsa, s már-már megfeledkezni látszott régi idők dallamairól. Az elfeledett lemez búsan nézte, ahogyan egykori szerelme szíve szárnyra kel, míg az övé csalódottan fulladozik az elidegenedés sötétjében.

Egy napon az idegen úgy döntött, hogy már nem leli többé örömét régi kedvesében. A lemez ismét egy üzlet, roskadozó polcára került, ahol megannyi sorstársával várta, hogy megszólaltassák. Idegenek jöttek és mentek az üzlet polcai között, a lemez pedig újra és újra otthonra talált, majd ismét túladva rajta, árván hevert, mint ismeretlen boltok portékája. Így teltek múltak az évek, a lemez borítója pedig egyre ütöttebbé, egyre fakóbbá vált, ébenfekete teste tele karcolással, mindez lenyomataként megannyi halálának és újjászületésének. A lemez nem értette mi történik, úgy vélte benne van a hiba, amiért szüntelenül lelencsorsa jut. Beletörődve sorsába egyre inkább az elfeledés és közöny mocsarába süppedt.

Egy teljesen átlagosnak tűnő hétköznap azonban új vásárló érkezett a kicsiny kis üzletbe. Külsőre nem látszott ez az alak sem különbnek a többitől. Hosszas nézelődés és kutatás után az újonnan érkező meglátta az ütött kopott, megtépázott lemezt, kit az elfeledés és beletörődés pora már réges-régen elrejteni látszott. A lemez ekkor még nem sejtette, hogy az alak, ki reá lelt ugyanolyan sebzett, és reményvesztett lélek, akár csak ő maga. Az ismeretlen alak tudta, hogy ez az a lemez, amelyet már oly régóta keres. Óvatosan kiemelve őt a többi közül - szinte már attól félvén, hogy egy szemvillanás alatt nyoma veszhet- szemügyre vette ezt a számára nem mindennapi csodát. A lemez már nem reménykedett egy percig sem. Túl sokszor talált otthonra, majd vált otthontalanná ahhoz, hogy a remény akár legkisebb szikrája is felüsse fejét. Az új csodáló látta a lemez borítójának ütött-kopottságát, a papír megtépázottságát, fekete testén lévő megannyi karcolást, tisztában volt minden hibájával, ám mindez egy percig sem zavarta, sőt, tán mindezért méginkább szerette. Az ismeretlen alak úgy döntött, most, hogy reá lelt, nem óhajtja többé elszalasztani őt.

Így történt, hogy a lemez végleg otthonra lelt, ahol sosem adtak túl rajta, és végre megpihenhetett. Kedvese legféltettebb kincse volt ő. Sosem lepve be őt az idő és feledés pora a lemez megannyiszor szebben csendült fel a gramofonból, mint valaha. Kedvese pedig újra meg újra, meg nem unva élvezte annak dallamát. Boldogok voltak mind a ketten, hiszen azt tették, amire rendeltettek. S a lemez örömében még ma is csak forog és forog, soha meg nem állva az idők végezetéig, míg kedvese csodálattól telve őt hallgatja.