Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Golden Dawn


2017.aug.01.
Írta: Ott Réka komment

Többé már nem lakok itt

Elköltöztem. A lakásom kietlen és üres. Elvittem a bútorokat, a falon lógó festményeket, minden egyes ereklyeként őrzött értéktelenséget, s velük együtt a haldokló szobanövényeket. Nem hagytam hátra semmit sem. Csak a csupasz falak maradtak, rajtuk a képkeretek szürke foltjaival, a sarkakban megbúvó repedések, néhol pókhálók, a fapadló megannyi karcolása. Mindössze ezek árulkodnak arról, hogy egykoron élet volt e falak között. Most azonban minden üres, és élettelen. Esti szellőben már nem rebben függöny, nincs asztalon gőzölgő kávé, komódra lecsepegett gyertya viasz, lepedőből áradó szerelem illat. Csend van. Elköltöztem.

Hiába is keresnétek, már nem vagyok itt. Hiába jutok eszetekbe egy-egy magányos órán, fázós éjjelen, amikor arra kárhoztattok, hogy szembesüljetek önnön esendőségetekkel. Mindhiába hagyja el nevem egy sóhaj kíséretében ajkatok, már nem hallom. Hiába kopogtattok szívem ajtaján, mikor elfog benneteket a nosztalgia hullám, hogy két karom reményében leljetek melegségre; átlépve a küszöböt már nem találtok. S hiába is siratjátok a régmúltat, azt érezvén milyen jó is volt egykoron, már mindhiába a későn jött felismerés. Itt már nincs helye renoválásnak, átalakításnak, csinosítgatásnak. Hátrahagytam mindent, és az ajtóban állva egy pillanatra sem néztem hátra, hogy régi szerelmek kísérteteivel hadakozzak.

3ae9980e0575f7ebad3dc04448db5f30.jpg

Ti csak járjatok vissza az éj leple alatt, amikor legégetőbb a szükség, legfájóbb az elbaltázott múlt. Kucorodjatok le a kanapé helyére, dőljetek végig a képzeletbeli ágyon, keressétek szemem, halljátok nevetésem, nyúljatok kezem után. De már hiába is nyúltok értem, mert ami tenyeretek közé préselődik, az csupán az ott felejtett parfümöm részegítő illata. Tán még a gramofonból is felcsendülni hallatszik forró nyári esték füstös jazz dallamai, még több emlékkel rohamozva meg múltidéző kedvetek. De ez mind már nem én vagyok, mindössze egy délibáb, egy kísértet, egy látomás. Én már rég messze járok. 

Mily részvétet is érzek irántatok, kik a múltban ragadtatok, mert az akkori jelent képtelenek voltatok megragadni és megélni. Hagytátok, hogy kifolyjon minden az ujjaitok között, mint a finom homok. Most már késő a szánakozás, a tudat, hogy eltékozoltatok. Hiába kerestek, kutattok, forgatjátok fel értem az egész világot, már sehol sem leltek. Semmivé foszlottam, akár azok a ködös hajnalok, mikor tőlem sietve távoztatok. Most már maradnátok, szeretnétek, dacolnátok a fájó reggelekkel, a bizonytalan jövővel, s tán még önmagatokkal is. Elpocsékolt hiábavalóságok. Ti csak maradjatok, legyetek vendégeim, révedezzetek elmúlt fiatalságotok napjai fölött, mikor még minden lehetett volna, s most semmi nincs, de ne feledjétek: én többé már nem lakok itt.

Szeretetszajhák

Mindig meglepődöm azon, hogy egy szakítást követően néhány ember miként képes szinte egyik napról a másikra beleugrani egy újabb kapcsolatba, viszonyba, vagy nevezzük bárminek is, úgy, hogy szívében még megannyi érzés dúl? Mintha az előző személy még csak a térkép színén sem lett volna soha, úgy válik a semmivé az emléke egy szempillantás alatt. Még ki sem lépett a régiből, a lába máris egy új személy meghódításának ösvényeit tapossa. A régi kapcsolatot még csak arra sem méltatva, hogy néhány perc néma csenddel adózzon a letűnt szerelem halálának emléke fölött.

Hogy végérvényesen lezárja, megtisztelje, hiszen ha el is múlt, volt idő, mikor egészen másként álltak a dolgok. Ehelyett máris egy új kapcsolatba feledkezve, a korábbi batyut még csak le sem téve viszi magával a szívét nyomó terhet a következőbe. A kérdés azonban az, hogy elkezdhető-e valami új úgy, hogy a régmúlt szerelmek kísértete esténként még az újdonsült szerető ágya mellett kísértenek? És egyáltalán a jelenlegi emberről szólnak-e az érzések? Vagy mindössze arról van szó, hogy az efféle impulzivitásban elviselhetőbb az özvegyi gyász egy új frigy oldalán?

19756583_1512126245474465_8397150748898865678_n.jpg
Nem a félelemről szól-e mindez? Az emberre hirtelen rászakadó időtöbbletről, az egész nap néma telefonról, az elmaradt szerelmi rítusokról, a fájó magányról? Így hát minél gyorsabban vigasztalódva más valaki oldalán elviselhetőbb minden, és becsapva azt hiszik, hogy mindez úgy jó, ahogy van? Ez mar rég nem az új kapcsolatról szól, hogy mennyire szép, mennyire eszményi, mindössze arról, hogy ők a szeretet szajhái, az egyedülléttel megbirkózni képtelenek, ezért hát mindegy is, hogy ki az, akibe elsőként bele botlanak. Hiszen a párnán még érezhető a múltbéli szerelem fullasztó illata, mikor már az új szeretőé kísérli meg elfedni azt.

Egy szakítást követő magány zenitje más megvilágításba helyezheti az egyébként is kusza dolgokat. Távol álljon bármiféle moralizálás, hiszen vannak helyzetek, mikor az ember szívében már hamarabb következik be a lezárás, és az elengedés, semmint fizikálisan is megtörténne az. De mi van akkor, amikor a delikvens még meglévő érzésekkel, anélkül, hogy szembenézne valaminek az elmúlásával menekül egy idegen karjaiba? Azt remélvén, hogy szinte észrevétlenül, átmenet és szünet nélkül kapja meg azt a szeretet töltetet, melyet ezidáig is. Viszont minden ember más, és a régi terheket lerakva meg kell adni az esélyt annak, hogy elkezdődhessen valami új. Valami új, valami más, valami, ami az előzőtől teljesen független, és nem csak azért jött létre, hogy betöltsön egy rést, sebtapaszként funkcionáljon, vagy elviselhetőbbé tegye az egyén agóniáját.

Köszönöm a múlt árnyainak

Köszönöm minden egyes embernek, aki valaha az életem része volt. Függetlenül attól, hogy mindössze pár hónap, netán évek, egy találkozó vagy éppen egy szemvillanás erejéig. Köszönöm mindannak az embernek, akik valahol valamikor megérintették a lelkemet, netán szívemet, s tették mindezt észrevétlenül vagy olykor könyörtelenül.

Köszönöm azokat a szerelmeket, melyeket szerelemnek hittem; a naiv fellángolásokat, melyek füstje nagyobbnak bizonyult, mint maga a lángjuk; köszönöm a soha be nem teljesülő vágyódásokat; a távolról csodálásokat; az ideig-óráig tartó liezonokat; a pillanatokat, melyekben azt éreztem haza érkeztem; köszönöm, hogy megélhettem pillanatnyi csodákat.

Köszönöm azoknak is, akik hamis vágyakat ültettek szívembe; köszönöm az ígérgetőknek, a hitegetőknek; a túl szép, hogy igaz legyen típusú kapcsolatoknak; azoknak, akik szerettek, de nem eléggé; akik egykönnyen tovább álltak; azoknak, akik körmönfont módon játszották a szerelem nevű játékot; akik darabjaira hasították szívemet; akiknek nem volt kitartásuk, hogy elmerüljenek, megismerjenek, felfedezzenek.

18011149_1466352320083421_5385094284089792243_n.jpg

Köszönöm akkor is, ha szívemben valaha egy csepp hála sem volt. Ha egykor gyűlöltem, szitkozódtam, darabjaimra hullottam. Tudom, volt, hogy én álltam tova könnyedén, vagy mondtam ki a végszót. Én voltam az, aki sebzett, bántott, játszadozott. Olykor egyik, míg van, hogy a másik oldalon kell álljunk ahhoz, hogy megtapasztjuk milyen a másik cipőjét viselni. Az életben változnak a szereposztások, de lényegük állandó.

Egy biztos, nem bánok semmit sem. Életem részei kellett legyetek, és ugyanígy fordítva. Nélkületek ma nem lennék az, aki. Volt, hogy elvettetek, kisemmiztetek, ugyanakkor mégis életemhez adtatok. Az élet paradoxona ez. Mert nincs létezésünknek nagyobb tanítómestere, mint kapcsolataink, nem számítva, hogy a magasságokba repítenek, vagy a pokol legkínzóbb bugyrait járjuk meg miattuk. Hiszen a köztes lét nem mozdít semerre sem. Hálásnak kell lenni, bárhogyan is alakult, mert egyetlenegy találkozás sem hiábavaló. Életünk történetei ezek, melyek által folyamatosan tanulva, fejlődve képessé válunk arra, hogy mások életébe változást hozva tanítsunk mi magunk is.

Ádám a poligám

A minap érdekes eszmefuttatásra figyeltem fel az egyik közösségi platformon. Az elmélkedés tárgyául a férfiak és azok poligámiára való eredendősége szolgált, miszerint ne legyenek a nőknek illúzióik, a férfiak kikandikálnak a kapcsolatukból, ha tetszik, ha nem.

Igaz lenne, hogy a férfi örök vadászatra született? Legalábbis a nagy okosok ezzel szoktak érvelni, ha a férfi elköteleződése csorbát szenvedne. Tehát éljen bár a férfi bármennyire is boldog kapcsolatban, legyen a mellette lévő nő szíve választottja, a "többféleségre" való igényének betudhatóan mégis teljesen normális kéne legyen, ha a férfi a kapcsolaton kívül keresi a különféle izgalmakat? Egy kis vulgarizálással ugyan, de bizton állítom: aligha lenne ez így rendjén.

Először is szögezzük le: a hűtlenség az hűtlenség, teljesen mindegy, hogy szóban forgó Ádámunk, vagy éppen Éva az, aki elköveti a csalárdságot. Különbség van szerelem és szerelem, kapcsolat és kapcsolat, ember és ember között. Ez tény. Azonban, egy olyan kapcsolatban, ahol a felek szeretik és tisztelik egymást, nem fér bele egy harmadik személy, nincs botlás, sem pardon. Legyen szó akár férfiról, akár nőről. A hűtlenség nem egy pillanatnyi elmezavar, meggondolatlanság, felindulás. Hiszen legyen az az affér bármennyire is komolytalannak tűnő, az ember még a legalantasabb testi kapcsolatba is beleviszi a lelkét, akár tisztában van vele, akár nem. Aki ehhez folyamodik, - hiába is állítja az ellenkezőjét - nem szereti a partnerét. Az ilyen ember csupán birtokolja a másikat, mert ha igazán, teljes szívből szeretné, akkor nem érezné szükségét annak, hogy máshol keresse pillanatnyi boldogságát.

bb4bb088034e394a0f9c9cb52a092e5f.jpg

Egy felelősségteljes, érzelmileg érett lélek képes elköteleződni, első sorban önmaga, majd partnere, végül a kapcsolat mellett. Hiszen a hűség döntés. Annak döntése, hogy az egyén tisztában van a kapcsolat és önmaga által képviselt értékekkel, ezáltal tiszteletben tartva annak intézményét. A vadászösztönt kapcsolaton belül is ki lehet elégíteni, tudniillik a partnerünket nem elég csupán egyszer meghódítani, aztán feltett lábakkal, kényelmesen beleszürkülni a hétköznapokba. Egy kapcsolatban állandóan fenn kell tartsuk a tüzet, az érdeklődést, a szenvedélyt. Nem egyszerű, ugye? Senki sem állítja, hogy az lenne, de ha tisztában vagyunk, kiért és miért tesszük, akkor mindez alapját képezheti egy jól működő, harmonikus és kicsit sem szürke köteléknek, ahol nem kell attól tartanunk, hogy kisvártatva kifullad az egész.

Teljesen mindegy mi az indíték, legyen az a vadászösztönök kielégítése, önmagunk keresése, kíváncsiság, és még sorolhatnánk, nem hinném, hogy létezik elfogadható magyarázat, ami által meg kéne békélni a csapodársággal. Persze megbocsájtani meg lehet, a kérdés, hogy érdemes-e, mert ugyebár a tüske mindig ott marad az emberben. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy szemet tud-e hunyni a történtek felett, folytatván életét a megszokott mederben, vagy inkább tovább áll.

Azért mindazonáltal figyelembe kell venni azt is, hogy ahány ember, annyi életút. Hiszen mindenkinek azt kell megtapasztalnia, amiből tanulhat, ami által fejlődhet. Ennek függvényében az élet mindenkinek más szerepet oszt.

Érzelmek nélküli liezonok

A minap eltűnődtem a lélektelen kapcsolatokon. Már, ha nevezhető egyáltalán kapcsolatnak az, amit férfi és nő űz egymással. Ugyanis nem több ez, mint komolytalannak tűnő játszadozás a nemek között, holott ott belül mégis ugyanarra vágyik mindenki. 

Vegyük szemügyre a mai férfit, aki nem udvarol, és még a legkevésbé sem kitartó. A hőn áhított nőért bizony nem mozgat meg még egy darab követ sem, semhogy hegyeket. Próbálkozik, játszadozik, ha viszont falakba ütközik, akkor egy laza vállrándítással, nemtörődömséget színlelve áll tovább, sikert remélve a következő áldozatánál. Elfelejtette, hogy lételeme az örömteli vadászat, a préda megszerzése, hosszú, fáradtságos munkával, erőfeszítést és verítéket nem kímélve. Persze csak is azért, akiért érzi, hogy mindez megéri. S, ha meg is éri, félelmében inkább visszavonulót fúj, mert az igazi nő, aki netán gondolkodni is képes, megrémíti. Beéri inkább azon nőstényekkel, akiknél minden különösebb erőfeszítés nélkül célt ér egy röpke pásztoróra erejéig, ahol nincs sem könnyes búcsú, sem magyarázkodások tömkelege, és a legkevésbé sincsenek érzelmek. A test megnyugszik, a lélek viszont továbbra is háborog.

Hiszen nincs az az érzelmek nélküli liezon, az az ideig-óráig tartó együttlét, ahol a test által kielégülne a lélek is. A delikvens sztoikus magatartása mögött azonban sokszor valódi érzelmek lapulnak, a 'tartozni valakihez' vágya. Viszont a mai férfi megtanulta, hogy mindezek ellenére miként degradálja érzéseit csupán a test szintjére. 

72eab97398c22b31146b9f21c9240133.jpg

Persze ez vice versa működik. Ugyanis a mai nő sem különbözik az erősebb nemtől. Sőt! Miként torzul az egyik nem, úgy torzul vele párhuzamosan a másik. Hiszen a nők is legalább ugyanannyira bűnösek ebben. Elfelejtették a játékosság báját, hogy a férfinek csupán feldobni kell a labdát, nem lejátszani helyette az egész meccset. A nő is legalább ugyanannyira türelmetlen, rámenős, mindent és azonnal akar. Félelmében, hogy egyedül marad, igent mond az első ostromlónak, és elhiszi, hogy majd ez a história más lesz. Szeretőinek számát újabbal gyarapítja, mert azt hiszi, hogy lesz majd valaki, aki maradna. Aztán az ajtó csukódik, a nő pedig ismét egyedül marad. Nem jön hívás, nincs több üzenet. A lelkes jelölt a földdel válik egyenlővé. A nő pedig áldozatként tekintve magára, könnyek közt latolgatja, hogy vajon mi történhetett. Nem ez az első eset, de még mindig nem érti, nem látja az összefüggést. Önmagában elkönyveli az összes férfit ugyanolyannak, majd szívét még inkább megkeményítve éli tovább napjait.

Ez a baj a mai emberekkel, nővel és férfival egyaránt. Nincs időnk, sem bátorságunk elmerülni a másikban úgy igazán, mert félünk. Félünk megismerni a másikat, kötődni, ragaszkodni, felfedni önmagunkat. Félünk egy újabb csalódástól, attól, hogy érzéseinkkel egyedül maradunk. Így hát hazudunk. Minden egyes nap, és elhitetjük magunkkal, hogy jó nekünk így. Egyet azonban nem szabad elfeledni: még mindig jobb századszorra is csalódni, sérülni, mint olyan életet élni, ahol a test oltárán lassan, de biztosan meghalni látszik a lélek. Persze ez ki-ki maga döntése. Pálcát törni senki felett sem lehet, és kár lenne pejoratív értelemben venni minden egyes embert. Kivételek mindig vannak. Azonban érdemes elgondolkozni azon, hogy jó irányba haladunk-e.

süti beállítások módosítása