Kedves múltbéli szeretőm! E sorokat hozzád írom, Neked kit igaznak véltem, ki valamikor a világot jelentetted számomra. Neked, ki felbukkanásoddal túlszárnyaltad még a legmerészebb elképzeléseimet is. Hiába fogadtam érkezésedet a legmélyebb szkepticizmussal, hiába kezeltem fenntartásokkal az egész téged körüllengő misztériumot, hallgattam elővigyázatosan meséidet. Mégis elhitetted velem, hogy te más vagy és én egy pillanat alatt bűvkörödbe kerültem, miközben mindvégig misztifikáltál. Ittam szavaidat, melyek akkor még gyógyírként hatottak szívemnek, most azonban már tudom, hogy a hazugság elixírjét itattad velem. Megbetegítettél egészen.

Nem volt ez részedről más, mint komolytalan, gyermeteg játszadozás. Ígérted, hogy örökké, meg igazán, s tán akkor még magad is elhitted, hogy így lehet. Most azonban ezek a szavak csupán a tőled kapott könyvek oldalain, a téged ábrázoló fényképek hátulján köszönnek vissza rám. Az egyetlen ami megmaradt mindössze ennyi, pár kézírás egykoron igaznak hitt vallomással. Úgy hittem ez valóban más lesz, ennek ellenére ígéreteid most ott hevernek egy poros doboz alján a többi, feledhető szerető megtépázott kincsei között. Ne hidd, hogy magányomban majd felnyitom e doboz tetejét, hogy kétségbeesésemben kutakodjak letűnt szerelemünk emlékképei között. Oda kerültél, ahova elődeid is száműztettek, a lezárások vaksötét világába.

Voltak idők, mikor elhitetted velem, hogy kizárólag én vagyok a hibás mindenért, s én naiv még ezt is vakon elhittem teneked. Szuggesztióid által elhittem, hogy gyökerestül meg kell változzam, hogy mindaz aki vagyok fel kell adjam ahhoz, hogy megfeleljek és beilleszkedjek a téged körülvevő tökéletesnek tűnő, ámde korántsem őszinte világba. Olyan voltam, akár egy marionett bábu, aki csak addig volt jó, míg kedvedre tett, míg akaratod szerint hajlott jobbra meg balra. Amint az engem mozgató zsinórok általam önálló életre keltek, lényemmel összhangban mozogtak, már nem vált ínyedre a játék. Inkább levetted rólam kezed, és meg sem kísérelted, hogy megértsd lelkem mélyebb mozgatórugóit. Az ígéretek, a vallomások csak eddig a pontig szóltak, mindössze mihaszna frázisokká redukálódtak. Nem is tudom mi fájt jobban, hogy hirtelen a realitás talajára zuhantam, vagy az apátia részedről, amivel a kapcsolatunk halálát nyugtáztad? Akármennyire is úgy éreztem mindenkinél jobban ismersz, soha nem értettél meg igazán, ezért hát nem is szerethettél.

Ez az én agóniám. Mindez nem panasz, ne félj. Nem szánom riposztnak sem, csupán utolsó, még belőlem kiszakadozó sóhajaim ezek, melyeket még te tartasz életben. Mindazonáltal sokat köszönhetek neked. Köszönöm, hogy felnyitottad szememet, hogy bárhogyan is alakult, egy ideig elhihettem és megélhettem a köztünk lévő csodát. Akkor még egészen valóságosnak tűnt. Ráébresztettél, hogy bármennyire is úgy véltem melletted egész idő alatt önmagam lehettem, mégis a legfontosabbat veszítettem el: önmagamat. Körülötted forogtak gondolataim és életem a nap minden egyes percében, ezáltal eltávolodva attól a személytől, aki mindig is a  legfontosabb volt: saját magam. Már-már el is felejtettem, hogy mik azok a dolgok, amik rajtad kívül, amik jöttöd előtt boldoggá tettek. Elfelejtettem milyen énnek lenni, és felfedezni a szépet, az örömöt a világban, önmagamban. Megmutattad miben kell még változnom, jobbá válnom. Bárhogyan is alakult, hálás vagyok és köszönöm neked. Tudom, hogy mindennek így kellett lennie. Mindketten vétkesek vagyunk és vétlenek mégis. Köszönöm, de most már ideje, hogy rád csukjam közös múltunk dobozának fedelét, melyre gyöngybetűkkel a következőt írom: 'A fekete szerető'.