"Ha szeretsz, elég kell hogy legyen neked az, hogy én vagyok az olvasód." - 100 éve született Szabó Magda

100 évvel ezelőtt, ezen a napon született sokunk példaképe Szabó Magda, Kossuth-díjas író, műfordító, költő, az egyik legtöbbet fordított magyar szerző, akit még kilencvenévesen is a magyar irodalom nagy tudású asszonyaként tartottak számon.

Az eredetileg költőnek induló Szabó Magda az irodalom szinte minden területén kipróbálta tehetségét, ám a politika általi kényszerhallgatás intervalluma alatt, mindössze az asztalfióknak volt kénytelen alkotni, melyet családján és férjén kívül más nem olvashatott. Az ez idő tájt átélt elszigeteltség és keservesség által fordult egyre inkább a regényírás felé, és az 1958-ig tartó hallgatást követően -műfajt váltva- már regény- és drámaíróként tért vissza az irodalmi életbe, amely meghozta számára a szélesebb körű ismertséget. Számos nagyszerű női alakot köszönhetünk regényeinek, melyek sorsuk és kapcsolataikon keresztül megelevenedve válnak halhatatlanná az utókor számára. Olyan örök érvényű igazságokat tárva az olvasó elé, mellyel  hatással van az egyén életére és gondolataira. Olvasva sorait, az az érzés kelti hatalmába az embert, hogy egyszerre válik nemesebbé és nívósabbá -mondhatjuk ezt afféle "Szabó Magda jelenségnek" is. 

Első találkozásom az írónővel az Abigélnek köszönhetően történt. Éppen nagyanyám számottevő könyvgyűjteményét pásztáztam, mikor megakadt a szemem a kopottas könyvborítón. Harmadik generációként lapozgatva a könyv megsárgult oldalait, a történet éppúgy impresszív erővel bírt, akárcsak anyám és nagyanyám esetében. A Matula szigorú, puritán világa oly élénken elevenedik meg az olvasó szeme előtt, hogy eggyé válni látszik vele. Nem túlzás azt állítani, hogy aki csak olvasta a regényt, annak egycsapásra kedvencévé vált a mű. Ami érthető, hiszen az Abigél több holmi kalandos lányregénytől, ugyanis több műfaj egyesül a csodálatos írónő remekművében. Egyszerre krimi, család- és történelmi regény, ahol a II. világháború ideje alatt nyomon követhetjük egy szeszélyes diáklány fejlődését a viszontagságokkal teli, felnőtté válás útján. 

16366423_a5b3f8c4a4577e43473a10cbf300d635_wm.jpg(Kiskosztümben, munka közben, a Júlia utcai dolgozószobában.)

Persze az Abigél mellett számos más, említésre méltó alkotása is van az írónőnek, aki szinte ontotta magából a jobbnál jobb regényeket. Ilyenek az 1958-ban megjelent Freskó, és az 1959-es Az őz című művei, melyekkel regényíróként megvetette lábait az irodalmi köztudatban. Munkásságára hatással volt többek között csodálatos gyermekkora, és az a szabad szellem, melyben szüleinek köszönhetően felnőhetett, annak ellenére, hogy jogász édesapja eredetileg színi pályára szánta lányát. Ám az írónőt jobban érdekelte a tanítás, így hát szülővárosában, Debrecenben szerzett latin–magyar szakos tanári és bölcsészdiplomát. A gyermekkora emlékezve az 1970-es Ókút, majd az egy évére rá megjelent Régmúlt történetben visszaköszön ránk ez a varázslatos légkör önéletrajzi vonatkozású regényeiben. 

Szeretett férjével, Szobotkai Tibor íróval 1947-ben házasodtak össze. A férfi szerves részét képezte nemcsak az írónő életének, hanem munkásságnak is, férje segítette át a kilátástalan éveken: "Ha ő nem áll mellettem, kalapáccsal verem szét az írógépemet írás helyett, ha nem fogja a kezemet, és nem unszol naponta, dolgozzam, nem írok én sem Freskó-t, sem Őz-t, nem írok én semmit átkozódó verseken kívül. 'Nekem írd meg! – kért, mikor végképp abba akartam hagyni mindent –, nekem egyedül, és ne törődj mással. Ha szeretsz, elég kell hogy legyen neked az, hogy én vagyok az olvasód.'” Szobotkai Tibor 1982-ben bekövetkezett halálát követően a Megmaradt Szobotkának című könyvében állít emléket. Az írónő sosem tudta igazán elengedni Szobotkait, és hiánya mindvégig jelen volt életében. 25 évvel élte túl férjét. 2003-ban elnyerte a hatalmas elismerésnek számító Femina francia irodalmi díjat Az ajtó című regényért, amely Szeredás Emerenc, egy kiállhatatlan, szellemi munkát lenéző házvezetőnő történetét jeleníti meg, s aki a valóságban is az írónőnél szolgált. Szabó Magda alig egy hónappal 90. születésnapját követően olvasás közben örökre álomba szenderült. 

Aki engem egyszer megkap, az megkap egészen, de azt el is veszem magamnak egészen én is, én nem vagyok se folytatás, se jóvátétel, nem tűrök se vetélytársat, sem emléket, sem álmot, egy árnyékot se tűrök el, jól vigyázzon, aki engem szeret, és akit én szeretek.
(Megmaradt Szobotkának, 1983.)