Akárhova nézek, mindenhol látszólagos tökéletességet, színlelt boldogságot, fiktív életeket látok. Ők a kirakat emberek, akik idejük nagy részét azzal töltik, hogy fenntartsák a külvilág számára látszólagos és eszményi életüket. A többi ember számára úgy tűnhet, hogy életük, és legfőképpen személyük feddhetetlen, valamint irigylésre méltó. Azonban ha kihunynak a fények, a függöny pedig legördül, s a színfalak mögött már nem vizslatnak kritikus szemek, akkor nem marad más, mint beteljesületlen vágyak, elszalasztott lehetőségek, félelem, bizonytalanság, s egy meg nem élt élet.

Viszont hiába a színfalak mögötti szembesülés, hiába mardossa bensőjüket a késztetés, hogy lerántsák a leplet igaz valójukról, és végre kilépjenek a fényre. Mások véleménye, kényszeres megfelelni akarásuk, egyszerűen erejüket veszi attól, hogy változtassanak. Inkább színlelnek továbbra is, igyekeznek mindenki kedvére tenni, nem törődve azzal, hogy mindez szöges ellentéte annak, amire valójában vágynak.  

Képtelenek nemet mondani, kiállni magukért, kimondani a többségtől eltérő véleményüket, s egyszerűen ódzkodnak attól, hogy mások szemében akár egy hajszálnyi repedés is keletkezzen tökéletessé formált, szoborszerű alakjukon. Félnek, hogy mi történik akkor, ha elkezdik megélni valódi önmagukat, ha elébe mennek mindennemű elvárásnak. Félnek, ha feltárják igazi személyüket, ha saját kezükbe veszik életüket, úgy, ahogy az nekik jó, akkor kiesnek környezetük kegyeiből.  Nem számítva, hogy ez éppenséggel a közvetlen környezetük, mint a család, a barátok, a munkatársak, vagy esetlegesen egy teljesen ismeretlen egyén. Hiszen még a legjelentéktelenebb személy is irányító szereppel bír életük hajóján. 

Miért van az, hogy nem egy csodás, valamire való ember van, aki még nagyszerűbbé válhatna, ha végre levetkőzné magáról a megfelelés, és színlelés álruháját? Úgy vélem itt az ideje, hogy végre megtanuljuk, miként is éljük életünket mások véleményétől, pressziójától függetlenül. Hogy ki merjük mondani azt, ami bennünk van, legyen bátorságunk álmaink nyomába eredni, s, hogy igenis önmagunkat rakjuk a fontossági ranglétra legtetejére, anélkül, hogy egy csepp bűntudatot is éreznénk emiatt. Persze mindez nem azt jelenti, hogy önző módon gázoljunk át mindenen, és mindenkin, mindössze annyi, hogy tudatosítsuk, mi magunk vagyunk felelősek életünkért, s minden belőlünk indul ki.

Hiszen gondoljuk csak bele, mi a legrosszabb, ami történhet, ha felvállaljuk önmagunkat? Netán, hogy lemorzsolódnak az érdek- és álszent emberek, akik hátráltatják, hogy azon az úton haladjunk, amely valóban a miénk, és elkezdődik igazi életünk? Persze, bizonyára sokkal meseszerűbb egy tökéletes élet- és én képét fenntartani, mivelhogy a kirakatba nem szívesen tesszük ki azt, ami egy kicsit is hagy maga után némi kivetnivalót. Viszont az élet nem mindig szép, s a legkevésbé sem makulátlan.  Így hát ne pocsékoljuk értékes létünket arra, hogy az élet illuzionistái legyünk. Sokkal felszabadítóbb érzés, ha kilépve a fényre a világ elé tárhatjuk azt, akik vagyunk. Alakuljon bárhogyan is.

Köszönöm minden egyes embernek, aki valaha az életem része volt. Függetlenül attól, hogy mindössze pár hónap, netán évek, egy találkozó vagy éppen egy szemvillanás erejéig. Köszönöm mindannak az embernek, akik valahol valamikor megérintették a lelkemet, netán szívemet, s tették mindezt észrevétlenül vagy olykor könyörtelenül.

Köszönöm azokat a szerelmeket, melyeket szerelemnek hittem; a naiv fellángolásokat, melyek füstje nagyobbnak bizonyult, mint maga a lángjuk; köszönöm a soha be nem teljesülő vágyódásokat; a távolról csodálásokat; az ideig-óráig tartó liezonokat; a pillanatokat, melyekben azt éreztem haza érkeztem; köszönöm, hogy megélhettem pillanatnyi csodákat.

Köszönöm azoknak is, akik hamis vágyakat ültettek szívembe; köszönöm az ígérgetőknek, a hitegetőknek; a túl szép, hogy igaz legyen típusú kapcsolatoknak; azoknak, akik szerettek, de nem eléggé; akik egykönnyen tovább álltak; azoknak, akik körmönfont módon játszották a szerelem nevű játékot; akik darabjaira hasították szívemet; akiknek nem volt kitartásuk, hogy elmerüljenek, megismerjenek, felfedezzenek.

Köszönöm akkor is, ha szívemben valaha egy csepp hála sem volt. Ha egykor gyűlöltem, szitkozódtam, darabjaimra hullottam. Tudom, volt, hogy én álltam tova könnyedén, vagy mondtam ki a végszót. Én voltam az, aki sebzett, bántott, játszadozott. Olykor egyik, míg van, hogy a másik oldalon kell álljunk ahhoz, hogy megtapasztjuk milyen a másik cipőjét viselni. Az életben változnak a szereposztások, de lényegük állandó.

Egy biztos, nem bánok semmit sem. Életem részei kellett legyetek, és ugyanígy fordítva. Nélkületek ma nem lennék az, aki. Volt, hogy elvettetek, kisemmiztetek, ugyanakkor mégis életemhez adtatok. Az élet paradoxona ez. Mert nincs létezésünknek nagyobb tanítómestere, mint kapcsolataink, nem számítva, hogy a magasságokba repítenek, vagy a pokol legkínzóbb bugyrait járjuk meg miattuk. Hiszen a köztes lét nem mozdít semerre sem. Hálásnak kell lenni, bárhogyan is alakult, mert egyetlenegy találkozás sem hiábavaló. Életünk történetei ezek, melyek által folyamatosan tanulva, fejlődve képessé válunk arra, hogy mások életébe változást hozva tanítsunk mi magunk is.

Miért van az, hogy az emberek többsége fél? Fél bármit is kezdeni egy mély lelkületű egyénnel. Hiába keresi, kutatja, hiába vágyik rá, ha mégis szembe jön vele, egyszerűen csontjáig hatol a tehetetlenség, hogy most hogyan is tovább.

Mert az ilyen embert nem lehet pár szempilla rebegtetéssel lenyűgözni, itt már rég kifulladtak a felszínes bájcsevejek, a klisékbe illő ismerkedési rítusok. Ugyanis egy ilyen partner egykönnyen feltehet olyan kérdéseket, mellyel a lélek addig elhagyatott, járatlan ösvényeire tévedünk. Miért félünk attól, akinek mélysége van? Aki nem egyszerű, nem szokványos, már-már különc, és a legkevésbé sem sztereotipizálható. Aki az életet más oldaláról közelíti meg, akit nem tudunk irányítani, aki nem nyitott könyv. Aki nem csupán a dolgok felszínét kémleli, de képes mögéjük is tekinteni. 

Inkább beérjük egy olyan partnerrel, aki a legkevésbé sem kihívás, aki kevesebb fejtörést okozva egykönnyen átugorhatunk, irányíthatunk? Egyszerűbb, ha hozzánk emelkednek fel, semmint lépést tartani a másikkal, vagy éppenséggel mi magunknak nagyobbá és jobbá lennünk? Hiszen félő, hogy egy mély lelkületű ember mellett szembe kell néznünk saját magunk esendőségével is.

Elég lenne valaki, akinek mindössze lelkének felszínét súroljuk, mindenféle egyéb bonyodalommal járó betekintés nélkül? Miért félünk attól, aki mélyebbre húz, magával ragad, érzések, színek, illatok kavalkádját tárja elénk? Miért félünk a szentenciózus beszélgetésektől, egy vesénkig hatoló pillantástól, a mindent felülíró érintésektől, lelkünk mezítelenségétől? Mert félünk, hogy netán meglátjuk nem csak a szépet, de a dolgok igaz valóját is a másikban, s ezáltal önmagunkban is?  

Kedves múltbéli szeretőm! E sorokat hozzád írom, Neked kit igaznak véltem, ki valamikor a világot jelentetted számomra. Neked, ki felbukkanásoddal túlszárnyaltad még a legmerészebb elképzeléseimet is. Hiába fogadtam érkezésedet a legmélyebb szkepticizmussal, hiába kezeltem fenntartásokkal az egész téged körüllengő misztériumot, hallgattam elővigyázatosan meséidet. Mégis elhitetted velem, hogy te más vagy és én egy pillanat alatt bűvkörödbe kerültem, miközben mindvégig misztifikáltál. Ittam szavaidat, melyek akkor még gyógyírként hatottak szívemnek, most azonban már tudom, hogy a hazugság elixírjét itattad velem. Megbetegítettél egészen.

Nem volt ez részedről más, mint komolytalan, gyermeteg játszadozás. Ígérted, hogy örökké, meg igazán, s tán akkor még magad is elhitted, hogy így lehet. Most azonban ezek a szavak csupán a tőled kapott könyvek oldalain, a téged ábrázoló fényképek hátulján köszönnek vissza rám. Az egyetlen ami megmaradt mindössze ennyi, pár kézírás egykoron igaznak hitt vallomással. Úgy hittem ez valóban más lesz, ennek ellenére ígéreteid most ott hevernek egy poros doboz alján a többi, feledhető szerető megtépázott kincsei között. Ne hidd, hogy magányomban majd felnyitom e doboz tetejét, hogy kétségbeesésemben kutakodjak letűnt szerelemünk emlékképei között. Oda kerültél, ahova elődeid is száműztettek, a lezárások vaksötét világába.

Voltak idők, mikor elhitetted velem, hogy kizárólag én vagyok a hibás mindenért, s én naiv még ezt is vakon elhittem teneked. Szuggesztióid által elhittem, hogy gyökerestül meg kell változzam, hogy mindaz aki vagyok fel kell adjam ahhoz, hogy megfeleljek és beilleszkedjek a téged körülvevő tökéletesnek tűnő, ámde korántsem őszinte világba. Olyan voltam, akár egy marionett bábu, aki csak addig volt jó, míg kedvedre tett, míg akaratod szerint hajlott jobbra meg balra. Amint az engem mozgató zsinórok általam önálló életre keltek, lényemmel összhangban mozogtak, már nem vált ínyedre a játék. Inkább levetted rólam kezed, és meg sem kísérelted, hogy megértsd lelkem mélyebb mozgatórugóit. Az ígéretek, a vallomások csak eddig a pontig szóltak, mindössze mihaszna frázisokká redukálódtak. Nem is tudom mi fájt jobban, hogy hirtelen a realitás talajára zuhantam, vagy az apátia részedről, amivel a kapcsolatunk halálát nyugtáztad? Akármennyire is úgy éreztem mindenkinél jobban ismersz, soha nem értettél meg igazán, ezért hát nem is szerethettél.

Ez az én agóniám. Mindez nem panasz, ne félj. Nem szánom riposztnak sem, csupán utolsó, még belőlem kiszakadozó sóhajaim ezek, melyeket még te tartasz életben. Mindazonáltal sokat köszönhetek neked. Köszönöm, hogy felnyitottad szememet, hogy bárhogyan is alakult, egy ideig elhihettem és megélhettem a köztünk lévő csodát. Akkor még egészen valóságosnak tűnt. Ráébresztettél, hogy bármennyire is úgy véltem melletted egész idő alatt önmagam lehettem, mégis a legfontosabbat veszítettem el: önmagamat. Körülötted forogtak gondolataim és életem a nap minden egyes percében, ezáltal eltávolodva attól a személytől, aki mindig is a  legfontosabb volt: saját magam. Már-már el is felejtettem, hogy mik azok a dolgok, amik rajtad kívül, amik jöttöd előtt boldoggá tettek. Elfelejtettem milyen énnek lenni, és felfedezni a szépet, az örömöt a világban, önmagamban. Megmutattad miben kell még változnom, jobbá válnom. Bárhogyan is alakult, hálás vagyok és köszönöm neked. Tudom, hogy mindennek így kellett lennie. Mindketten vétkesek vagyunk és vétlenek mégis. Köszönöm, de most már ideje, hogy rád csukjam közös múltunk dobozának fedelét, melyre gyöngybetűkkel a következőt írom: 'A fekete szerető'.

Mit látsz, ha rám nézel? Nőt vagy férfit? Gyereket vagy élete legszebb napjait maga mögött hagyó vénséget? Látod arcomat? Milyennek találod? Tökéletesnek, pirospozsgásnak, ráncosnak, vagy fáradtnak? Látod mélyen ülő szemeimet? Milyen színűek? Meleget árasztó barna, vagy égszínű kék? Esetleg zöld, vagy szürke? Mit látsz, ha szemembe nézel? Engem látsz, vagy látod benne magadat, esetleg kettőnket, egységként, elválaszthatatlanul, magát a mindenséget?

Milyennek látsz, mikor arcom eltorzul a fájdalomtól, mikor szemeimből kövér könnyek buknak elő? Mikor haragszom, szitkozódok, és ezer átkot olvasok fejedre? Látod-e ki vagyok egy nehéz nap után, homlokomon ülő rácaimban a világ gondjaival, az élettől fáradtan? És amikor gyerekesen dacolok, duzzogok, dúlok-fúlok, egy szót sem szólok? Vagy, ha éppenséggel míszem van, konok vagyok, és haragban állok a világgal? Haragszol rám ilyenkor, esetleg kedved volna megfeddni, akár egy szülő a neveletlen gyerekét? Netán kiábrándulsz, megváltoztatnál és messzire szaladnál? Ilyenkor tetszik legkevésbé, amit látni vélsz, ugye?

Mondd csak, milyennek látsz, mikor szám mosolyra húzódik, előbukkanva mögüle fogsorom, és hangos nevetésben török ki? Mit látsz, mikor szám helyett szemem mosolyog, és szavak nélkül szeretlek? Látod-e ki vagyok, ha kezem kezedre helyezem, hogy éreztessem, minden gond csak átmeneti, és egyszer elmúlik. Mit látsz, mikor mozgásban vagyok, az élet szeretetétől vezérelve, mikor alkotok, létrehozok, fáradhatatlan vagyok? Mikor leginkább egységben vagyok magammal, a világgal? És, ha dicsérek, magasztalok, támogatok, többé teszek? Szeretsz-e ilyenkor, tán büszke vagy rám, áldás-e velem minden perc? Valld csak be, ekkor szeretsz a leginkább, ugye?

Nem az a fontos, hogy mit látsz, mikor rám nézel, örömöt-e vagy bánatot, pusztítást vagy létrehozást, magát a jóságot vagy a legmélyebb sötétséget. Hanem, hogy mit érzel mindezek közben, milyen érzéseket váltanak ki belőled a látottak, mely benned lévő részecskéket hozzák mozgásba? Úgy véled engem látsz, de közben mindvégig magadat kémleled. Azt hiszed, hogy amit általam elutasítasz azt bennem tagadod meg, amit általam magasztalsz, azt bennem csodálod tovább. Tévedsz, hiszen nem vagyok más neked, mind tükröd, a legőszintébb, legtisztább és olykor legkegyetlenebb tükörképed. Hiszen nem vehetsz észre bennem mást, ami benned ne lenne jelen ugyanúgy. Látod-e hát mindebben magadat?