Érzelmek nélküli liezonok

A minap eltűnődtem a lélektelen kapcsolatokon. Már, ha nevezhető egyáltalán kapcsolatnak az, amit férfi és nő űz egymással. Ugyanis nem több ez, mint komolytalannak tűnő játszadozás a nemek között, holott ott belül mégis ugyanarra vágyik mindenki. 

Vegyük szemügyre a mai férfit, aki nem udvarol, és még a legkevésbé sem kitartó. A hőn áhított nőért bizony nem mozgat meg még egy darab követ sem, semhogy hegyeket. Próbálkozik, játszadozik, ha viszont falakba ütközik, akkor egy laza vállrándítással, nemtörődömséget színlelve áll tovább, sikert remélve a következő áldozatánál. Elfelejtette, hogy lételeme az örömteli vadászat, a préda megszerzése, hosszú, fáradtságos munkával, erőfeszítést és verítéket nem kímélve. Persze csak is azért, akiért érzi, hogy mindez megéri. S, ha meg is éri, félelmében inkább visszavonulót fúj, mert az igazi nő, aki netán gondolkodni is képes, megrémíti. Beéri inkább azon nőstényekkel, akiknél minden különösebb erőfeszítés nélkül célt ér egy röpke pásztoróra erejéig, ahol nincs sem könnyes búcsú, sem magyarázkodások tömkelege, és a legkevésbé sincsenek érzelmek. A test megnyugszik, a lélek viszont továbbra is háborog.

Hiszen nincs az az érzelmek nélküli liezon, az az ideig-óráig tartó együttlét, ahol a test által kielégülne a lélek is. A delikvens sztoikus magatartása mögött azonban sokszor valódi érzelmek lapulnak, a 'tartozni valakihez' vágya. Viszont a mai férfi megtanulta, hogy mindezek ellenére miként degradálja érzéseit csupán a test szintjére. 

72eab97398c22b31146b9f21c9240133.jpg

Persze ez vice versa működik. Ugyanis a mai nő sem különbözik az erősebb nemtől. Sőt! Miként torzul az egyik nem, úgy torzul vele párhuzamosan a másik. Hiszen a nők is legalább ugyanannyira bűnösek ebben. Elfelejtették a játékosság báját, hogy a férfinek csupán feldobni kell a labdát, nem lejátszani helyette az egész meccset. A nő is legalább ugyanannyira türelmetlen, rámenős, mindent és azonnal akar. Félelmében, hogy egyedül marad, igent mond az első ostromlónak, és elhiszi, hogy majd ez a história más lesz. Szeretőinek számát újabbal gyarapítja, mert azt hiszi, hogy lesz majd valaki, aki maradna. Aztán az ajtó csukódik, a nő pedig ismét egyedül marad. Nem jön hívás, nincs több üzenet. A lelkes jelölt a földdel válik egyenlővé. A nő pedig áldozatként tekintve magára, könnyek közt latolgatja, hogy vajon mi történhetett. Nem ez az első eset, de még mindig nem érti, nem látja az összefüggést. Önmagában elkönyveli az összes férfit ugyanolyannak, majd szívét még inkább megkeményítve éli tovább napjait.

Ez a baj a mai emberekkel, nővel és férfival egyaránt. Nincs időnk, sem bátorságunk elmerülni a másikban úgy igazán, mert félünk. Félünk megismerni a másikat, kötődni, ragaszkodni, felfedni önmagunkat. Félünk egy újabb csalódástól, attól, hogy érzéseinkkel egyedül maradunk. Így hát hazudunk. Minden egyes nap, és elhitetjük magunkkal, hogy jó nekünk így. Egyet azonban nem szabad elfeledni: még mindig jobb századszorra is csalódni, sérülni, mint olyan életet élni, ahol a test oltárán lassan, de biztosan meghalni látszik a lélek. Persze ez ki-ki maga döntése. Pálcát törni senki felett sem lehet, és kár lenne pejoratív értelemben venni minden egyes embert. Kivételek mindig vannak. Azonban érdemes elgondolkozni azon, hogy jó irányba haladunk-e.