Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Golden Dawn


2017.aug.18.
Írta: Ott Réka komment

Boldogtalan boldogságkeresők

Annyian vagyunk és mégsem elegen. Mindannyian ugyanazt akarjuk, és mégis mindig mást. Keressük a boldogságot, mint egy illúziót, s mikor azt hinnénk, hogy megtaláltuk, az tova illanni látszik. Keressük, bár nem tudjuk pontosan mit is, hogyan néz ki, milyen az illata, az íze, a legkevésbé pedig azt, hogy hol lelhetünk rá. Egy egész életet áldozunk arra, hogy a nyomára bukkanjunk. Egy soha véget nem érő utazás ez, ahol örökösen keresve, soha ki nem elégülve, soha meg nem pihenve barangoljunk be az élet zegzugait, mintha azt remélnénk, hogy a nyomára bukkanhatunk egy porosodó szőnyeg alatt, vagy az asztalon felejtett csészében. 

Soha semmi nem jó. Valami, valaki mindig hiányzik; mindig egy kicsit más, kicsit több, kicsit jobb kell. A fényben, melyre vágytunk hiányzik egy pontnyi sötétség, az édességben a leheletnyi keserű, a napsütésben az eső illata. Ha szomjunkat oltjuk, hirtelen éhezni kezdünk, és folyamatosan azt a valamit keressük, ami nincs, ami még hiányzik. De mi is ez? Tudjuk-e egyáltalán? Alakot tud-e ölteni szűkölésünk, vagy csupán az örökös elégedetlenség visszhangjai ezek? A legnagyobb teljességben mindig ott bujkál egy cseppnyi hiány, a kirakósnak egyetlen hiányzó darabkája. A fókusz sohasem azon van, hogy mi az, amit birtokolunk, sokkal inkább azon, hogy mi az, amit még nem, így ragadva benne az elégedetlenség malmának állandó hiányállapotában.14055191_10154549760479866_3031386552737137686_n.jpgÚgy tekintünk a boldogságra, mint a Mount Everest csúcsára, melyet ha sikerült megmásznunk, akkor az áhított csúcson kitűzhetjük kis zászlónkat. De mi is van az addig vezető úttal, vagy ha sikerült elérni célunkat? Utána örökre boldogok tudunk lenni, netán kitűzünk újabb hegycsúcsokat, vagy az is meglehet, hogy mire megérkezünk a 'végállomáshoz' -miközben vért és verítéket nem sajnálva gigantikus hegyeket mászunk meg-, a csúcson megfáradva, már nem tud minket elönteni a boldogság euforikus hulláma? Túl sok időt töltöttünk a mászás közben azzal, hogy elképzeljük milyen is lesz odafent, a levegő, a táj, a kilátás; és száz meg százszor futtattuk végig fejünkben a képet, ahogyan zászlónk rúdja átfúrja a kemény talajt. Azonban a valóságban oda érve, mindez már elmarad, és nem értjük hová is lett a hőn áhított érzés. Elveszett valahol félúton.

Talán, ha tudatosítanánk, hogy a boldogság nem valaminek -vagy valakinek-  a függvénye, ha felismernénk, hogy sziklákat, hegyeket mászva a pillanatban tudjunk maradni, élvezve minden egyes erőfeszítést, legördült verítéket, megfeszült izmot, akkor rájönnénk, hogy az, amit keresünk nem valahol, valamerre, tőlünk mérföldekre álló dolog. Mindvégig bennünk volt és van is, már az úton megtett első lépéseink kezdetétől, és ott volt már akkor is, mikor mi magunk még csak nem is tudatosítottuk létezését. Mikor még nem tudtuk szavakba önteni, csak úgy létezett, természetesen és tisztán, mindennemű erőlködés nélkül. Hányszor élünk a jövőben, elképzelve, hogy mi az, amit meg szeretnénk valósítani -amivel természetesen nincs baj, hiszen szükségünk van célokra, álmokra, vágyakra-, és tévesen azt hisszük, ha mindazt elérjük, akkor végre boldogok lehetünk, akkor minden jó lesz. Nem a jövőben kell keresnünk boldogságunk forrását, valamitől függővé tenni azt. Hiszen boldogok lehetünk itt és most is, ha felismerjük, hogy amit keresünk az nem a materiális világban létezik, hanem bennünk él. Mindössze meg kell engednünk magunknak, hogy tápláljuk, felszínre engedjük, kiterjesszük, függetlenül attól, hogy "odakint" miként is állnak dolgaink.

Mennyit ér az ember?

Mennyit ér az ember, kinek az életről sejtése van, de fogalma nincsen? Ki a próbatételeket csupán a mesékből ismeri, mert az élet annyi számára, amit mások regélnek el neki, és sosem kellett megküzdenie nemhogy a hétfejű sárkánnyal, de a létezéssel együtt járó kardinális nehézségekkel sem. Így hát felmerül a kérdés, hogy ebben az esetben egy ilyen ember, vajon értékelni tud-e bármit is?

Hiszen Ő az, kinek kisujját szükségtelen volt mozdítania ahhoz, hogy az életben önerőből bármit is elérjen. Mindent, amit magáénak tudhat, azt másoknak köszönheti, így hát a verítékkel együtt járó siker mámoros eufóriáját sem ízlelhette meg soha. Számára az a természetes, ha elvesz, és semmit sem kell adnia cserébe. Megszokta, hogy az életet ezüst tálcán fogyassza el a legrövidebb, akadályoktól mentes úton.

d436c3b999371bf68792127506b6854b.jpg

Mennyit ér az ember, kiben nincs egy szemernyi kitartás sem? Kinek sohasem kellett küzdenie, sosem bukott el, így hát talpra állnia sem kellett ahhoz, hogy a konklúziókat levonva raktározza el magában egy alapjaiban megrengető bukás élményét. Mert a burok, amelyben él, bizony rózsaszín bársonnyal bélelt és legfőképpen biztonságos. Legalább is egy ideig.

Ugyanis, még a legstabilabb burok is megreped egyszer, és akkor az ember, aki mindaddig csak sejtett, de sohasem élt, egyszer csak a kőkemény valóság talajára érkezik. Ott már közel sem olyan eszményi, és hívogató minden. Ekkor jön el az a pont, ahol szembesülnie kell az élet másik -vagy inkább valódi- oldalával is. És ez a felismerés egy ilyen személy számára erőt próbálóbb lehet minden másnál, szemben azzal, aki mindvégig két lábbal állt a földön . Ilyenkor mutatkozik meg az ember mezítelen, igaz lénye, mikor már nincs kényelmes burok, mérséklő válaszfal, közvetett siker. Ekkor derül ki, hogy mennyit is ér az ember, úgy igazán?

Lényed hajtómotorja

Téged mi az, ami hajt, húz, vezényel? Mi az a hang, amiért nap, mint nap erőt veszel magadon, hogy kikászálódj reggel az ágyadból? Mi az, amiért megéri, amiért még mindig itt vagy, ami miatt úgy érzed, hogy erősnek kell lenned, hogy még nem elég, hogy még egy kicsivel több erő, lépés, tenni akarás kell? Hogy nincs ilyen? Ugyan, kérlek, hiszen mindannyiunknak van hajtómotorja, amely megállás nélkül, fáradhatatlanul zakatol bennünk. Legfeljebb nem mindig vagyunk képesek rá, hogy meghalljuk ezt, a lényünk mélyéről fakadó zizegést. S mikor azt hinnék végleg tova illant, örökre elhallgatott, akkor újra felüti fejét a hang, az érzés.

Mi az, amit szenvedéllyel, teljes odaadással csinálni tudsz? Ami örömet okoz, ami által átjárja minden egyes sejted az élni akarás, a szabadság érzése, a végtelen boldogság? Amitől azt érzed, hogy élni jó, hogy a nap is érted ragyog, és minden úgy szép, úgy jó, ahogy van?  Ami elfeledteti veled, hogy az élet néha rideg, és nehéz is tud lenni? Ami által egy más világban veted meg lábaidat, ahol egy kis időre megszűnni látszik minden és mindenki? Ami miatt fáradtan, összetörten is képes vagy felülemelkedni saját magad esendőségén? Mi az, ami rólad szól, független mindenki mástól, és újra meg újra inspirálni, motiválni tud?

47d524417a6e5530ed9a52bed3f0681a.jpgNos, tudod már? Ugye hogy? Érzed, hallod? Hát akkor soha ne hagyd elillanni ezt a zizegést, a vibrálást, ezt a hangot, amely buzdít, magával ragad, és arra késztet, hogy álmaid nyomába szegődj! Nem számít, hogy mennyire tűnik göröngyösnek az út, hogy mennyi látszólagos nehézséggel jár mindez, vagy hányan fognak ferde szemmel nézni rád emiatt. Lépj túl a korlátaidon, a félelmeiden, és csináld azt, amit szeretsz, ami feltölt, ami többé tesz! Tűnjék ez bármennyire is gyerekesnek, rózsaszín felhőből épített vágyálomnak, vagy teljesen eszementnek, netán irracionálisnak. Mindannyiunknak kell, hogy legyen valami, ami miatt képesek vagyunk haladni utunkon, egy cél, egy álom, egy történet, ami csak a miénk, ami csak rólunk szól.

Kirakat emberek

Akárhova nézek, mindenhol látszólagos tökéletességet, színlelt boldogságot, fiktív életeket látok. Ők a kirakat emberek, akik idejük nagy részét azzal töltik, hogy fenntartsák a külvilág számára látszólagos és eszményi életüket. A többi ember számára úgy tűnhet, hogy életük, és legfőképpen személyük feddhetetlen, valamint irigylésre méltó. Azonban ha kihunynak a fények, a függöny pedig legördül, s a színfalak mögött már nem vizslatnak kritikus szemek, akkor nem marad más, mint beteljesületlen vágyak, elszalasztott lehetőségek, félelem, bizonytalanság, s egy meg nem élt élet.

Viszont hiába a színfalak mögötti szembesülés, hiába mardossa bensőjüket a késztetés, hogy lerántsák a leplet igaz valójukról, és végre kilépjenek a fényre. Mások véleménye, kényszeres megfelelni akarásuk, egyszerűen erejüket veszi attól, hogy változtassanak. Inkább színlelnek továbbra is, igyekeznek mindenki kedvére tenni, nem törődve azzal, hogy mindez szöges ellentéte annak, amire valójában vágynak.  

Képtelenek nemet mondani, kiállni magukért, kimondani a többségtől eltérő véleményüket, s egyszerűen ódzkodnak attól, hogy mások szemében akár egy hajszálnyi repedés is keletkezzen tökéletessé formált, szoborszerű alakjukon. Félnek, hogy mi történik akkor, ha elkezdik megélni valódi önmagukat, ha elébe mennek mindennemű elvárásnak. Félnek, ha feltárják igazi személyüket, ha saját kezükbe veszik életüket, úgy, ahogy az nekik jó, akkor kiesnek környezetük kegyeiből.  Nem számítva, hogy ez éppenséggel a közvetlen környezetük, mint a család, a barátok, a munkatársak, vagy esetlegesen egy teljesen ismeretlen egyén. Hiszen még a legjelentéktelenebb személy is irányító szereppel bír életük hajóján. 

79cc325e2f135d8eb8deedfbbfc07f7d.jpg

Miért van az, hogy nem egy csodás, valamire való ember van, aki még nagyszerűbbé válhatna, ha végre levetkőzné magáról a megfelelés, és színlelés álruháját? Úgy vélem itt az ideje, hogy végre megtanuljuk, miként is éljük életünket mások véleményétől, pressziójától függetlenül. Hogy ki merjük mondani azt, ami bennünk van, legyen bátorságunk álmaink nyomába eredni, s, hogy igenis önmagunkat rakjuk a fontossági ranglétra legtetejére, anélkül, hogy egy csepp bűntudatot is éreznénk emiatt. Persze mindez nem azt jelenti, hogy önző módon gázoljunk át mindenen, és mindenkin, mindössze annyi, hogy tudatosítsuk, mi magunk vagyunk felelősek életünkért, s minden belőlünk indul ki.

Hiszen gondoljuk csak bele, mi a legrosszabb, ami történhet, ha felvállaljuk önmagunkat? Netán, hogy lemorzsolódnak az érdek- és álszent emberek, akik hátráltatják, hogy azon az úton haladjunk, amely valóban a miénk, és elkezdődik igazi életünk? Persze, bizonyára sokkal meseszerűbb egy tökéletes élet- és én képét fenntartani, mivelhogy a kirakatba nem szívesen tesszük ki azt, ami egy kicsit is hagy maga után némi kivetnivalót. Viszont az élet nem mindig szép, s a legkevésbé sem makulátlan.  Így hát ne pocsékoljuk értékes létünket arra, hogy az élet illuzionistái legyünk. Sokkal felszabadítóbb érzés, ha kilépve a fényre a világ elé tárhatjuk azt, akik vagyunk. Alakuljon bárhogyan is.

A túlélők

Küllemük semmivel sem különbözik a többi emberétől. Ugyanúgy szeretnek, csalódnak, reménykednek; alázatos szívvel, felszegett fejjel. Mégis olyan attitűd birtokában vannak, mely által egykönnyen disztingválhatjuk őket.

Ők azok, akik képesek főnixmadár módjára újjáéledni egy-egy bukás hamvaiból. A szenvedés, a fájdalom ezernyi szikrája gyújtja lángra teljes valójukat, s a hit, a végtelen erő az, ami által képesek újjáépíteni önmagukat. Minden egyes halálukat és újjászületésüket magukban hordozva válnak még inkább erősebbé és nívósabbá. Ugyanis a legnagyobb lángok közt lelik meg legmélyebb középpontjukat. Meglehet azonban, hogy ezen pusztítások az idő előrehaladtával sem fájnak kevésbé, ám mégis egyre nagyobb mellszélességgel viselik a rájuk zúduló csapásokat, hogy saját maguk fejlődésére fordíthassák azt. Az efféle eksztatikusság csak hozzájuk ad, nem pedig elvesz.

ec2865c57b9a84414b23773080692891.jpg

Képesek akkor is kitartani, mikor mások már régen megtorpannának a reájuk nehezedő fájdalom súlyától. Nem fogják menekülőre, nem húzódnak csigaházukba, s ha kell, hát oda tartják az életnek másik orcájukat is. Nem akarnak hazudni, tettetni, színlelni, ha kell megélik az életet teljes szépségeben, vagy éppen nyomorúságában, mindennemű szépítés nélkül. Kiállják mások presszióját, még ha ezzel saját, látszólagos megsemmisülésüket is idézik elő. Az algofób ehelyett színlel, és fenntartja a látszatot, hogy személyét egyfajta nimbusz lengje körül, kerülve minden helyzetet, ahol egy kicsit is megégetheti magát. Az életet annak árnyékából kémleli, teljes konformitásban, hogy még véletlenül se essen csorba önbecsülésén, így hát a változástól félve inkább marad a már jól megszokottnál.

Élni így is lehet, de semmiképpen sem érdemes. Hiszen egy túlélő századszorra hamuvá porladva sem adja fel a reményt, nem éri be félbehagyott mondatokkal, elszalasztott lehetőségekkel, 'Mi lett volna ha'- kezdetű monológokkal. Kell számára a bizonyosság, hogy minden tőle telhetőt megtett, legjobb belátása szerint cselekedett, annak ellenére, hogy mindez olykor áldozatokkal, és nem kevés szenvedéssel járt. Esetleges kudarcaiba előbb kicsit belehal, majd túllépve mindezen túléli azt, ahogy annak lennie kell. Újra meg újra.

A fekete szerető

Kedves múltbéli szeretőm! E sorokat hozzád írom, Neked kit igaznak véltem, ki valamikor a világot jelentetted számomra. Neked, ki felbukkanásoddal túlszárnyaltad még a legmerészebb elképzeléseimet is. Hiába fogadtam érkezésedet a legmélyebb szkepticizmussal, hiába kezeltem fenntartásokkal az egész téged körüllengő misztériumot, hallgattam elővigyázatosan meséidet. Mégis elhitetted velem, hogy te más vagy és én egy pillanat alatt bűvkörödbe kerültem, miközben mindvégig misztifikáltál. Ittam szavaidat, melyek akkor még gyógyírként hatottak szívemnek, most azonban már tudom, hogy a hazugság elixírjét itattad velem. Megbetegítettél egészen.

Nem volt ez részedről más, mint komolytalan, gyermeteg játszadozás. Ígérted, hogy örökké, meg igazán, s tán akkor még magad is elhitted, hogy így lehet. Most azonban ezek a szavak csupán a tőled kapott könyvek oldalain, a téged ábrázoló fényképek hátulján köszönnek vissza rám. Az egyetlen ami megmaradt mindössze ennyi, pár kézírás egykoron igaznak hitt vallomással. Úgy hittem ez valóban más lesz, ennek ellenére ígéreteid most ott hevernek egy poros doboz alján a többi, feledhető szerető megtépázott kincsei között. Ne hidd, hogy magányomban majd felnyitom e doboz tetejét, hogy kétségbeesésemben kutakodjak letűnt szerelemünk emlékképei között. Oda kerültél, ahova elődeid is száműztettek, a lezárások vaksötét világába.

b3b80cf1055637466563f270e787d30e.jpg

Voltak idők, mikor elhitetted velem, hogy kizárólag én vagyok a hibás mindenért, s én naiv még ezt is vakon elhittem teneked. Szuggesztióid által elhittem, hogy gyökerestül meg kell változzam, hogy mindaz aki vagyok fel kell adjam ahhoz, hogy megfeleljek és beilleszkedjek a téged körülvevő tökéletesnek tűnő, ámde korántsem őszinte világba. Olyan voltam, akár egy marionett bábu, aki csak addig volt jó, míg kedvedre tett, míg akaratod szerint hajlott jobbra meg balra. Amint az engem mozgató zsinórok általam önálló életre keltek, lényemmel összhangban mozogtak, már nem vált ínyedre a játék. Inkább levetted rólam kezed, és meg sem kísérelted, hogy megértsd lelkem mélyebb mozgatórugóit. Az ígéretek, a vallomások csak eddig a pontig szóltak, mindössze mihaszna frázisokká redukálódtak. Nem is tudom mi fájt jobban, hogy hirtelen a realitás talajára zuhantam, vagy az apátia részedről, amivel a kapcsolatunk halálát nyugtáztad? Akármennyire is úgy éreztem mindenkinél jobban ismersz, soha nem értettél meg igazán, ezért hát nem is szerethettél.

Ez az én agóniám. Mindez nem panasz, ne félj. Nem szánom riposztnak sem, csupán utolsó, még belőlem kiszakadozó sóhajaim ezek, melyeket még te tartasz életben. Mindazonáltal sokat köszönhetek neked. Köszönöm, hogy felnyitottad szememet, hogy bárhogyan is alakult, egy ideig elhihettem és megélhettem a köztünk lévő csodát. Akkor még egészen valóságosnak tűnt. Ráébresztettél, hogy bármennyire is úgy véltem melletted egész idő alatt önmagam lehettem, mégis a legfontosabbat veszítettem el: önmagamat. Körülötted forogtak gondolataim és életem a nap minden egyes percében, ezáltal eltávolodva attól a személytől, aki mindig is a  legfontosabb volt: saját magam. Már-már el is felejtettem, hogy mik azok a dolgok, amik rajtad kívül, amik jöttöd előtt boldoggá tettek. Elfelejtettem milyen énnek lenni, és felfedezni a szépet, az örömöt a világban, önmagamban. Megmutattad miben kell még változnom, jobbá válnom. Bárhogyan is alakult, hálás vagyok és köszönöm neked. Tudom, hogy mindennek így kellett lennie. Mindketten vétkesek vagyunk és vétlenek mégis. Köszönöm, de most már ideje, hogy rád csukjam közös múltunk dobozának fedelét, melyre gyöngybetűkkel a következőt írom: 'A fekete szerető'.

Elégnek lennem

Fogalmazódott már meg benned valaha a következő kérdés: - vajon elég vagyok? Légy bárhol, és bárki, ki most ezen sorokat olvasod, biztos vagyok benne, hogy a válaszod 'igen'. Életünk során mindannyian legalább egyszer eljutunk ahhoz a ponthoz, hogy felesszük magunknak ezt a kérdést. Vajon elég bátor vagyok, eléggé sikeres, erős, okos, szép és még sorolhatnám a végtelenségig. Ismerős, ugye?

Akarva akaratlanul összehasonlítjuk magunkat másokkal, és itt kezdődik a baj. El kell fogadnunk, hogy minden ember más, és megismételhetetlen, és mennyire jól is van ez így. Éppen ezért teljesen illuzórikus lenne, ha másokkal egyetemben méregetnénk magunkat, ugyanis nincs két teljesen egyforma ember sem külsőleg, sem pedig a belső értékeket tekintve. Mindezek tudatában mégis beleesünk abba a hibába, hogy irreális mércéket felállítva méregetjük magunkat, és a fejünkbe vesszük, ha az elképzeléseink szerinti valakivé formáljuk magunkat, akkor majd mások elfogadnak és boldogok lehetünk. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz, vagy, hogy lenne valamiféle láthatatlan minta, aminek meg kéne felelnünk minden értelemben. Te magad állítod fel ezen kritériumokat saját magadban. Te döntöd el, hogy amit teszel, ahol most tartasz, az, aki vagy szinkronban él-e azzal a valakivel, akinek úgy érzed lenned kell. Ez pedig független kell legyen mindenki mástól és külső hatásoktól.

large_41.jpg

Persze az ember fél, hogyha nem mások akarata szerint él, ha felfedi és megéli valódi önmagát, akkor vajon az a kép, amit mutat magából mennyire lesz elfogadható, vagy éppen szerethető. Viszont a valótlan Én képének a fenntartását, ami nem azonos önmagunkkal, sokáig nem vagyunk képesek színlelni. Ennek tudatában pedig egyre messzebb sodródunk, attól a valakitől, akik valójában vagyunk, vagy lenni szeretnénk, és olyan dolgokat viszünk véghez, amik végképp távol állnak tőlünk. Az eredmény pedig az, hogy érezzük nem vagyunk a helyünkön és boldogtalanok vagyunk.

Ezért nem árt felismerni, és magunkba tekinteni, hogy ki az, aki valójában vagyok, lennem kéne, s most holt tartok, és feltenni a kérdést: "Mindez azonos azzal, amit valójában akarok?" Nem a fejben kell keresni a választ ezekre, hiszen a fejünk képes becsapni minket, olyan gondolatokat ültetni el, amik nem valódiak, s csupán az egó nevezetű valami származékai. A szív viszont már egészen más. A szív képes érthetően és tisztán kommunikálni velünk, ha képesek vagyunk igazán elcsendesülni, és befelé figyelni.

Az már fél siker, ha felismerjük magunkban az érzést, hogy változnunk kell. Egy olyan Én felé, aki azonos a szívünkkel, lelkünkkel, teljes valónkkal, és nem pedig egy olyan téveszmével, amit ezidáig tápláltunk magunkban. A kudarcok, félelmek, szomorúságunk mind azt mutatják, hogy hol vagyunk még mindig gyengék, hol kell még fejlődnünk, jobbá válnunk. Ne bánd ezeket az érzéseket egy percig sem. Éld meg őket, aztán engedd útjukra, hiszen tükörképei pillanatnyi belső világodnak, általuk vagy képes fejlődni, többé válni, és a kezedbe venni az irányítást. Az, ahol ma vagy egy pillanatnyi állapot, csupán életed, önmagad egy állomása. A kérdés az, hogy hová akarsz eljutni holnap, a jövőben pedig mely célállomás felé vezet utad? Hidd el, elég vagy! Önmagad is elég vagy ehhez!

A csoda bennem van

Hiszem, hogy nagyszerű dolgokra születtem, hogy egy tökéletes isteni terv részese vagyok. Hiszem, hogy Isten szeret engem, hogy bennem lakozik, hogy Ő nem más, mint Én vagyok. Hiszem, hogy szerethető lény vagyok, s a szeretet vagyok maga. Bennem ered, belőlem árad, általam sugárzik.

Hiszem, hogy a megfelelő helyen vagyok, a megfelelő időben, hogy ott tartok, ahol ebben a pillanatban tartanom kell. Hogy napról napra, sőt percről percre változok, növekszem, több vagyok. Hiszem, hogy azért születtem, hogy tapasztaljak, tanuljak, szeressek, és megvalósítsam önmagam. 

Hiszem, hogy a félelem, nem más, mint a szeretet hiánya, hogy nem létezik lehetetlen, mindenre képes vagyok. Hiszem, hogy nem áldozat, hanem az élet kegyeltje vagyok. Hiszem, hogy minden amire vágyom egy lépésre van tőlem, a komfortzónámon kívül. Hiszem, hogy elérhetek bármit, megvalósíthatom az álmaimat, azzá válhatok akivé lenni szeretnék, és akinek lennem kell. Hiszem, hogy megérdemlem a jót, mindenféle lelkiismeret furdalás, és szégyenérzet nélkül.

1.jpg

Hiszem, hogy célom van, hogy nagyobb dologra hívatottam, mint, amit ebben a pillanatban képes lennék megérteni. Hiszem, hogy értékes vagyok, hogy megvan a saját történetem, amely senki máséhoz sem hasonlítható. Hogy így vagyok részese valaminek, egy egésznek. Hogy bár csak egy vagyok a milliók közül, mégis pótolhatatlan vagyok.

Hiszem, hogy mindennek megvan az oka, a miértje. Hogy minden a javamat szolgálja, még, ha azt sokszor nem is sikerül megértenem.  Hogy minden, amire szükségem van, azt megtalálom önmagamban. Minden: az erő, a hit, a remény, az alázat, a szeretet, a csoda. És nem csak hiszem, hanem tudom is.

süti beállítások módosítása