"Az a baj a mai fiatalokkal, hogy túl sokat válogatnak. Várnak az igazira, a nagy Ő-re, míg nem azt veszik észre, hogy egyedül maradtak." - hangzott el a következő mondat barátnőm szájából, a mai telefonbeszélgetésünk során, édesapját idézve. Ez a mondat azóta is ott visszhangzik a fejemben. Vajon tényleg így lenne? Folyton csak szelektálunk, s ha valakiben egy szemernyi hibát találunk, akkor kész, ennyi? Kuka? Nem vagyunk képesek kompromisszumokat kötni, hát még kevésbé tolerálni az esetleges különbözőségeket? Könnyebb visszavonulót fújni, pát inteni a másiknak, és tovább állni annak reményében, hogy majd csak találunk olyat, akinél minden tökéletes lesz?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések sokasága kavarog a fejemben. Hiszen ma már nem kell különösebb ok ahhoz, hogy két ember élete külön utakon folytatódjék. Megszoktuk már az olyan kliséket, mint a 'kihűlt a kapcsolat', 'nem éreztem azt, mint az elején', 'túlságosan mások vagyunk' és társaikat. Szinte az ember már monoton, rezignált hangon sorolja az efféle válóokokat, kívülről fújva ugyanazt a sablonos, betanult szöveget. Ugyanis a forgatókönyv ugyanaz, csak a szereposztás változik. 

Az ember folyamatosan újít, próbál lépést tartani a fejlődő világgal, beszerezni a legújabb technikai kütyüket.  Nincs ez másként a kapcsolatoknál sem. Elég egy kis különbözőség, nézeteltérés, vagy hullámvölgy, és inkább újít be az ember, mint sem próbálná megoldani a régit, ami bár lehet kissé elromlott, de még működőképes lehetne, ha akarnánk. Viszont javítani a régin mind-mind idő, és energia. Jöjjön inkább az új partner, hátha az majd beváltja a hozzá fűzött reményeket. Viszlát régi, köszöntelek új. Akár egy örök körforgás.

Az elején persze itt is minden kerek és rózsaszín. Élvezzük az új kapcsolat által nyújtott örömöket, és kíváncsian várjuk mi mindent nyújthat még. Aztán az idő telik, s ha nem figyelünk oda, egykönnyen ugyanarra a sorsra jut ez a kapcsolat is, mint a többi.

Hiszen minden kapcsolatnak megvan a maga keresztje, legyen az bármennyire is harmonikus, vagy éppen tökéletesnek tűnő. Megoldandó problémák mindenhol vannak, s a feleken múlik, hogy meg akarják-e ezeket oldani vagy sem. Különbözőek vagyunk. Nincs két egyforma ember, és sosem lesz olyan, akivel véleményünk minden téren teljes mértékben megegyezne. A kérdés csupán annyi, hogy túl tudunk-e lépni ezeken a különbözőségeken? Akarjuk-e látni a másikat teljes egészében, úgy, ahogy van, jóval és rosszal egyaránt? 

Néha bizony le kell nyelni a békát, és nem lovagolhatunk időtlen időkig egy-egy nem tetsző viselkedésmintán, elejtett szón, pillantáson, vagy, hogy a másik középen nyomja meg a fogkrémes tubust, míg én a végén. Hiszen gondoljunk csak bele: a rózsaszín szemüveg egyszer bizony lekerül, s akkor könnyen meglehet, hogy egy-egy olyan dolog miatt, ami felett korábban csak elsiklottunk, a későbbiekben az őrület mezsgyéjén táncolhatunk.

Persze nem azt mondom, hogy az ember ragadjon egy nem működő, rossz kapcsolatban, amelynek nincs jövője. Csupán annyit, hogy néha bizony venni kell egy nagy levegőt, és kétszer meggondolni mit mondunk, hogyan reagálunk. Hogy mit jelent számunkra a másik, hogy van-e értelme megküzdeni a kapcsolatért, még akkor is, ha nem éppen könnyű, ha az az út kissé göröngyös, viszont mindezek ellenére mégis a miénk? Vagy válasszuk inkább a könnyebbet: tovább állunk újra és újra, ugyanazokat a hibákat elkövetve?