Egy nyelvet beszélünk?

Egy ideje már próbálom külső szemlélőként megfigyelni a körülöttem lévő kapcsolatokat. Mintha csak egy színdarabot néznék, a közönség soraiban ülve, megfigyelve az egyes karaktereket, az események láncolatát, és lélegzetvisszafojtva várni a végkifejletet, ahová a katarzison keresztül jutunk el. És bár az egyes színdarabokat illetően a szereposztás változik, ám mégis, mintha ugyanazt a darabot látnám újra meg újra. Ugyanis a történet egyik fő problémája többé-kevésbé mindig ugyanaz: férfi és nő vajon egy nyelvet beszél-e?

E köré épül mondhatni a legtöbb fejtörést okozó bonyodalom. Értjük mit mond a másik, tisztában vagyunk a szavak szótári jelentésével, de abban már közel sem vagyunk biztosak, hogy a szavak mibenléte mégis mit takar a másik ember számára. Vajon azt gondolja, amit mond, vagy a mondandója mögött még megannyi apró más részlet is lapul? Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha sohasem kéne taktikázni, tartózkodnánk mindennemű ködösítéstől, s ha mindig mindenki azt mondaná, amit valójában gondol -se többet, se kevesebbet-, és nem kéne állandóan azon morfondíroznunk, hogy kódfejtőként elemezzük a másik nem szavait. Tudniillik, mi nők meg pláne hajlamosak vagyunk arra, hogy órákig révedezzünk egy-egy elejtett szón, pillantáson, és hosszasan latolgassuk, hogy mit, miért, hogyan?

635dafd98395988456cc933065740da9.jpg

Így történhet az, hogy megannyi időt, és energiát elfecsérelve a túlgondolással, belemagyarázással, elsiklunk olyan szignifikáns dolgok felett, melyek döntő fontossággal bírnak -akár már a kezdetek kezdetén-, s ha észrevennénk, akkor megóvnának minket a későbbiekben való, esetleges csalódásoktól. Nem hiszem, hogy férfi és nő túlzottan különbözne egymástól, vagy bonyolult lenne egyik-másik, és sokszor ugyanazt akarják mind a ketten, ám mégis van, hogy elbeszélünk egymás mellett olyan esetekben is, mikor minden annyira nyilvánvaló, és egyszerű. Ezáltal tűnhet úgy, hogy férfi és nő nem egy ugyanazon dimenzióban létezik.

A verbális kifejezés mellett azonban sokkal fontosabbak az egyén tettei. Ez az, ami beszédesebb minden szónál, és elárulja, hogy mindaz, amit a másik mond, összhangban van-e azzal, amit tesz. Mert hiábavaló, ha valaki a retorika nagyágyúja, mindhiába a szép szavak, a porhintés, ha azt tettek nem követik. Ha lehalkítanánk a fejünkben nyüzsgő gondolatáradatot, és megfigyelnénk a másik ember tetteit, viselkedését így némán, akkor sokkal tisztábban látnánk, választ kapva a felmerülő kérdésekre, eloszlatva azzal a bennünk lévő bizonytalanságot.

Persze olykor édes a tagadás, és egyszerűbb túlfilozofálni, kész storykat kreálni -melyek meglehet, hogy fényévekre állnak a valóságtól-, semmint szembenézni a kész tényekkel. Hiszem, hogy egy nyelvet beszélünk mindnyájan, viszont az, hogy miként is értelmezzük azt, már közel sem azonos. Sajnos senki sem gondolatolvasó, pedig milyen jó is lenne, ha játszi könnyedséggel beleláthatnánk partnerünk fejébe. Viszont a másik megértésben néha csak elég annyi, hogy fülünk helyett kinyitjuk szívünket, s a fejünkben lévő duruzsolást elnémítva megtanulunk csendben figyelni, és hallgatni. Végül pedig meglátni és megérteni mindent annak, ami.