Volt egyszer egy édes, füstös hangú lemez. Ez a lemez ott kuporgott a zeneüzlet polcán büszkén, magabiztosan, és csak arra várt, hogy valaki a sok másik korong között meglássa, belé szeressen, majd hazavigye. Történt is egyszer, hogy az üzletbe lépve egy idegen egyenesen ahhoz  a polchoz sétált, ahol ő feszült figyelemmel, lélegzetvisszafojtva várta, hogy észrevegyék. Az idegen fürkésző szemekkel forgatta egyiküket a másik után, míg nem megpillantotta a markánsan ott heverő lemezt, merthogy volt ebben a lemezben valami, ami által kitűnt a többi közül. Az idegent mágnesként vonzotta a lemez borítójának szépsége. Szerelem volt ez első látásra, így hát az idegen nem tétovázva tovább, hazavitte magával.

Otthon aztán kisvártatva feltette az éjszínű gramofonra újonnan szerzett kincsét. A gramofonból felcsendülő dal megtöltötte az idegen szívét melegséggel, szépséggel, és a lemez csak úgy sziporkázott. Ujjongott minden egyes része, olyan boldog volt, hiszen azt tehette, amire rendeltetett. Így telt el nap-nap után, és a lemez egyre csak várta és várta, hogy kedvese örömére felcsendülhessen.

Kis idő után azonban az idegen egyre kevesebbszer szólaltatva meg őt arra kárhoztatta, hogy az elfeledés vaskos pora lepje be csodaszép borítójának felszínét. Egy délután az idegen újabb kinccsel tért haza, és azt ugyanúgy megszólaltatta, ahogyan egykoron régi kedvesét. Az idegen szívét újfent megtöltötte az újdonság euforikus varázsa, s már-már megfeledkezni látszott régi idők dallamairól. Az elfeledett lemez búsan nézte, ahogyan egykori szerelme szíve szárnyra kel, míg az övé csalódottan fulladozik az elidegenedés sötétjében.

Egy napon az idegen úgy döntött, hogy már nem leli többé örömét régi kedvesében. A lemez ismét egy üzlet, roskadozó polcára került, ahol megannyi sorstársával várta, hogy megszólaltassák. Idegenek jöttek és mentek az üzlet polcai között, a lemez pedig újra és újra otthonra talált, majd ismét túladva rajta, árván hevert, mint ismeretlen boltok portékája. Így teltek múltak az évek, a lemez borítója pedig egyre ütöttebbé, egyre fakóbbá vált, ébenfekete teste tele karcolással, mindez lenyomataként megannyi halálának és újjászületésének. A lemez nem értette mi történik, úgy vélte benne van a hiba, amiért szüntelenül lelencsorsa jut. Beletörődve sorsába egyre inkább az elfeledés és közöny mocsarába süppedt.

Egy teljesen átlagosnak tűnő hétköznap azonban új vásárló érkezett a kicsiny kis üzletbe. Külsőre nem látszott ez az alak sem különbnek a többitől. Hosszas nézelődés és kutatás után az újonnan érkező meglátta az ütött kopott, megtépázott lemezt, kit az elfeledés és beletörődés pora már réges-régen elrejteni látszott. A lemez ekkor még nem sejtette, hogy az alak, ki reá lelt ugyanolyan sebzett, és reményvesztett lélek, akár csak ő maga. Az ismeretlen alak tudta, hogy ez az a lemez, amelyet már oly régóta keres. Óvatosan kiemelve őt a többi közül - szinte már attól félvén, hogy egy szemvillanás alatt nyoma veszhet- szemügyre vette ezt a számára nem mindennapi csodát. A lemez már nem reménykedett egy percig sem. Túl sokszor talált otthonra, majd vált otthontalanná ahhoz, hogy a remény akár legkisebb szikrája is felüsse fejét. Az új csodáló látta a lemez borítójának ütött-kopottságát, a papír megtépázottságát, fekete testén lévő megannyi karcolást, tisztában volt minden hibájával, ám mindez egy percig sem zavarta, sőt, tán mindezért méginkább szerette. Az ismeretlen alak úgy döntött, most, hogy reá lelt, nem óhajtja többé elszalasztani őt.

Így történt, hogy a lemez végleg otthonra lelt, ahol sosem adtak túl rajta, és végre megpihenhetett. Kedvese legféltettebb kincse volt ő. Sosem lepve be őt az idő és feledés pora a lemez megannyiszor szebben csendült fel a gramofonból, mint valaha. Kedvese pedig újra meg újra, meg nem unva élvezte annak dallamát. Boldogok voltak mind a ketten, hiszen azt tették, amire rendeltettek. S a lemez örömében még ma is csak forog és forog, soha meg nem állva az idők végezetéig, míg kedvese csodálattól telve őt hallgatja. 

A minap érdekes eszmefuttatásra figyeltem fel az egyik közösségi platformon. Az elmélkedés tárgyául a férfiak és azok poligámiára való eredendősége szolgált, miszerint ne legyenek a nőknek illúzióik, a férfiak kikandikálnak a kapcsolatukból, ha tetszik, ha nem.

Igaz lenne, hogy a férfi örök vadászatra született? Legalábbis a nagy okosok ezzel szoktak érvelni, ha a férfi elköteleződése csorbát szenvedne. Tehát éljen bár a férfi bármennyire is boldog kapcsolatban, legyen a mellette lévő nő szíve választottja, a "többféleségre" való igényének betudhatóan mégis teljesen normális kéne legyen, ha a férfi a kapcsolaton kívül keresi a különféle izgalmakat? Egy kis vulgarizálással ugyan, de bizton állítom: aligha lenne ez így rendjén.

Először is szögezzük le: a hűtlenség az hűtlenség, teljesen mindegy, hogy szóban forgó Ádámunk, vagy éppen Éva az, aki elköveti a csalárdságot. Különbség van szerelem és szerelem, kapcsolat és kapcsolat, ember és ember között. Ez tény. Azonban, egy olyan kapcsolatban, ahol a felek szeretik és tisztelik egymást, nem fér bele egy harmadik személy, nincs botlás, sem pardon. Legyen szó akár férfiról, akár nőről. A hűtlenség nem egy pillanatnyi elmezavar, meggondolatlanság, felindulás. Hiszen legyen az az affér bármennyire is komolytalannak tűnő, az ember még a legalantasabb testi kapcsolatba is beleviszi a lelkét, akár tisztában van vele, akár nem. Aki ehhez folyamodik, - hiába is állítja az ellenkezőjét - nem szereti a partnerét. Az ilyen ember csupán birtokolja a másikat, mert ha igazán, teljes szívből szeretné, akkor nem érezné szükségét annak, hogy máshol keresse pillanatnyi boldogságát.

Egy felelősségteljes, érzelmileg érett lélek képes elköteleződni, első sorban önmaga, majd partnere, végül a kapcsolat mellett. Hiszen a hűség döntés. Annak döntése, hogy az egyén tisztában van a kapcsolat és önmaga által képviselt értékekkel, ezáltal tiszteletben tartva annak intézményét. A vadászösztönt kapcsolaton belül is ki lehet elégíteni, tudniillik a partnerünket nem elég csupán egyszer meghódítani, aztán feltett lábakkal, kényelmesen beleszürkülni a hétköznapokba. Egy kapcsolatban állandóan fenn kell tartsuk a tüzet, az érdeklődést, a szenvedélyt. Nem egyszerű, ugye? Senki sem állítja, hogy az lenne, de ha tisztában vagyunk, kiért és miért tesszük, akkor mindez alapját képezheti egy jól működő, harmonikus és kicsit sem szürke köteléknek, ahol nem kell attól tartanunk, hogy kisvártatva kifullad az egész.

Teljesen mindegy mi az indíték, legyen az a vadászösztönök kielégítése, önmagunk keresése, kíváncsiság, és még sorolhatnánk, nem hinném, hogy létezik elfogadható magyarázat, ami által meg kéne békélni a csapodársággal. Persze megbocsájtani meg lehet, a kérdés, hogy érdemes-e, mert ugyebár a tüske mindig ott marad az emberben. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy szemet tud-e hunyni a történtek felett, folytatván életét a megszokott mederben, vagy inkább tovább áll.

Azért mindazonáltal figyelembe kell venni azt is, hogy ahány ember, annyi életút. Hiszen mindenkinek azt kell megtapasztalnia, amiből tanulhat, ami által fejlődhet. Ennek függvényében az élet mindenkinek más szerepet oszt.