Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Golden Dawn


2017.aug.01.
Írta: Ott Réka Szólj hozzá!

Többé már nem lakok itt

Elköltöztem. A lakásom kietlen és üres. Elvittem a bútorokat, a falon lógó festményeket, minden egyes ereklyeként őrzött értéktelenséget, s velük együtt a haldokló szobanövényeket. Nem hagytam hátra semmit sem. Csak a csupasz falak maradtak, rajtuk a képkeretek szürke foltjaival, a sarkakban megbúvó repedések, néhol pókhálók, a fapadló megannyi karcolása. Mindössze ezek árulkodnak arról, hogy egykoron élet volt e falak között. Most azonban minden üres, és élettelen. Esti szellőben már nem rebben függöny, nincs asztalon gőzölgő kávé, komódra lecsepegett gyertya viasz, lepedőből áradó szerelem illat. Csend van. Elköltöztem.

Hiába is keresnétek, már nem vagyok itt. Hiába jutok eszetekbe egy-egy magányos órán, fázós éjjelen, amikor arra kárhoztattok, hogy szembesüljetek önnön esendőségetekkel. Mindhiába hagyja el nevem egy sóhaj kíséretében ajkatok, már nem hallom. Hiába kopogtattok szívem ajtaján, mikor elfog benneteket a nosztalgia hullám, hogy két karom reményében leljetek melegségre; átlépve a küszöböt már nem találtok. S hiába is siratjátok a régmúltat, azt érezvén milyen jó is volt egykoron, már mindhiába a későn jött felismerés. Itt már nincs helye renoválásnak, átalakításnak, csinosítgatásnak. Hátrahagytam mindent, és az ajtóban állva egy pillanatra sem néztem hátra, hogy régi szerelmek kísérteteivel hadakozzak.

3ae9980e0575f7ebad3dc04448db5f30.jpg

Ti csak járjatok vissza az éj leple alatt, amikor legégetőbb a szükség, legfájóbb az elbaltázott múlt. Kucorodjatok le a kanapé helyére, dőljetek végig a képzeletbeli ágyon, keressétek szemem, halljátok nevetésem, nyúljatok kezem után. De már hiába is nyúltok értem, mert ami tenyeretek közé préselődik, az csupán az ott felejtett parfümöm részegítő illata. Tán még a gramofonból is felcsendülni hallatszik forró nyári esték füstös jazz dallamai, még több emlékkel rohamozva meg múltidéző kedvetek. De ez mind már nem én vagyok, mindössze egy délibáb, egy kísértet, egy látomás. Én már rég messze járok. 

Mily részvétet is érzek irántatok, kik a múltban ragadtatok, mert az akkori jelent képtelenek voltatok megragadni és megélni. Hagytátok, hogy kifolyjon minden az ujjaitok között, mint a finom homok. Most már késő a szánakozás, a tudat, hogy eltékozoltatok. Hiába kerestek, kutattok, forgatjátok fel értem az egész világot, már sehol sem leltek. Semmivé foszlottam, akár azok a ködös hajnalok, mikor tőlem sietve távoztatok. Most már maradnátok, szeretnétek, dacolnátok a fájó reggelekkel, a bizonytalan jövővel, s tán még önmagatokkal is. Elpocsékolt hiábavalóságok. Ti csak maradjatok, legyetek vendégeim, révedezzetek elmúlt fiatalságotok napjai fölött, mikor még minden lehetett volna, s most semmi nincs, de ne feledjétek: én többé már nem lakok itt.

Megkésett vallomások

A leggyakoribb hiba, melybe sokan beleesnek az az, hogy azt hiszik, van idejük. Van idejük arra, hogy kipipálhassák bakancslistájuk megannyi pontját, hogy elég idő áll rendelkezésükre ahhoz, hogy éljenek, fejlődjenek, álmaik nyomába szegődjenek. De mennyi idő is az a homokóra üvegcséjében, amelyet anélkül őröl fel az idő vasfoga, hogy képesek lennénk megragadni a lehetőségeket, és valóban cselekedni, hogy egyszer megérkezzünk oda, ahová titkon mindig is vágytunk? Bizonyára egyszerűbb feltett lábakkal várni, hogy az élet tegye a maga dolgát, és minden alakuljon úgy ahogy, semmint energiát, időt, bátorságot belefektetni, netán áldozatokat hozni, hogy bármit is tegyünk boldogságunk érdekében.

Csakhogy az élet nem arról szól, hogy az ember kényelmesen belefásulva a mindennapokba várja, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül, a nagy lehetőségek ajtónkon dörömbölve életünkbe lépjenek. Tudniillik, ha elég időt töltünk a kanapén elnyúlva, tévesen azt remélvén, hogy ezek a lehetőségek az idők végezetéig ránk várnak, akkor előbb vagy utóbb arra kell eszmélnünk, hogy ugyancsak tovább állnak, hogy más valaki esélyt adva nyisson ajtót nekik.

f797c4578bb023a2161646444babb174.jpg

Nincs ez másként a kapcsolatok esetében is. Hányszor várunk arra, hogy valaki kimondja azokat a bizonyos szavakat, hogy végre színt valljon, ám mindez hiába. Persze meglehet, hogy végül az áhított személy oda állva elénk mégis vallomást tesz, viszont már nem megfelelő sem az idő, sem az alkalom. Így van ez a megkésett vallomásokkal. Valahogy sosem állnak úgy a csillagok, sosem tudjuk kiérezni a megfelelő pillanatot ahhoz, hogy ezek a vallomások kifejezésre kerüljenek akkor, amikor valóban megérettek a kimondásra. A múlt elsöprő szelével érkeznek, viszont mindhiába, hiszen a történet egyik szereplője már a jelen más ösvényeit tapossa.

Tévedés azt hinni, hogy jobb későn, mint soha, hogy a személy, akire vágyunk, mindig mellettünk lesz, ránk várva, hogy össze szedve magunkat elé álljunk. Mert az idő vészesen rohan, s a másik fél egyszer csak belefásul a várakozásba, az örökös csendbe, a tettelenségbe. Nyilvánvalóan nincs egyetemes képlet arra, hogy mennyi az annyi, mikor van itt az alkalom, mennyi idő az, amit elfecsérelünk, s mennyi, ami még megéri, hogy várjunk a másikra. Talán könnyebben ismerjük fel, hogy mikor van itt az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy már minden hiába. Hiába a bátorság, az energia, a szavak, melyekre vágytunk, hiszen mindez a jelenben már csupán egy megkésett vallomás, semmivel sem több.

Vágyom rád, mégis félek

Miért van az, hogy az emberek többsége fél? Fél bármit is kezdeni egy mély lelkületű egyénnel. Hiába keresi, kutatja, hiába vágyik rá, ha mégis szembe jön vele, egyszerűen csontjáig hatol a tehetetlenség, hogy most hogyan is tovább.

Mert az ilyen embert nem lehet pár szempilla rebegtetéssel lenyűgözni, itt már rég kifulladtak a felszínes bájcsevejek, a klisékbe illő ismerkedési rítusok. Ugyanis egy ilyen partner egykönnyen feltehet olyan kérdéseket, mellyel a lélek addig elhagyatott, járatlan ösvényeire tévedünk. Miért félünk attól, akinek mélysége van? Aki nem egyszerű, nem szokványos, már-már különc, és a legkevésbé sem sztereotipizálható. Aki az életet más oldaláról közelíti meg, akit nem tudunk irányítani, aki nem nyitott könyv. Aki nem csupán a dolgok felszínét kémleli, de képes mögéjük is tekinteni. 

love.jpg

Inkább beérjük egy olyan partnerrel, aki a legkevésbé sem kihívás, aki kevesebb fejtörést okozva egykönnyen átugorhatunk, irányíthatunk? Egyszerűbb, ha hozzánk emelkednek fel, semmint lépést tartani a másikkal, vagy éppenséggel mi magunknak nagyobbá és jobbá lennünk? Hiszen félő, hogy egy mély lelkületű ember mellett szembe kell néznünk saját magunk esendőségével is.

Elég lenne valaki, akinek mindössze lelkének felszínét súroljuk, mindenféle egyéb bonyodalommal járó betekintés nélkül? Miért félünk attól, aki mélyebbre húz, magával ragad, érzések, színek, illatok kavalkádját tárja elénk? Miért félünk a szentenciózus beszélgetésektől, egy vesénkig hatoló pillantástól, a mindent felülíró érintésektől, lelkünk mezítelenségétől? Mert félünk, hogy netán meglátjuk nem csak a szépet, de a dolgok igaz valóját is a másikban, s ezáltal önmagunkban is?  

Levél az ismeretlenhez

Hiányzol. Te, ki nem tudom hol vagy most, vagy mit csinálsz. Nem tudom neved, sem azt, hogy magas vagy-e vagy alacsony, szőke vagy barna, közel vagy-e hozzám, vagy éppen a világ másik felén. Te, ki csupán egy alaktalan, homályos látomás vagy szívemben, mégis Te hiányzol. 

Te, kinek vállára hajthatom fejem, kinek elmesélhetem egy napom minden egyes sikerét és kudarcát. Te, kinek ölelésében elveszek, és mindeközben tudtomra adod, hogy nem vagyok egyedül, s vigyázol rám. Te, kinek egyenrangú partnere vagyok, támogatsz, bátorítasz, felemelsz magadhoz, jobbá és többé teszel. Te hiányzol, aki mellett megnyugszik a szívem, kinél most már végérvényesen elönt a 'hazataláltam' érzése, s tudom, hogy ez alkalommal valóban így lesz és nem pusztán azért, mert mi így akarjuk. Vágyom oltalmat adó szerelmed, ami többé már nem hazugság, nem tévedés és a legkevésbé sem illúzió.

1_1.jpg

Vágyom Rád, kinek én vagyok legféltettebb kincse, ki gyönyörködni tud bennem akkor is, mikor nehéz napokat élek meg. Te, aki olyan őszintén és tisztán szeretsz, hogy senki és semmi nem szabhat gátat az irántam való érzéseidben. Te, aki harcolsz értem, sosem feladva mindezt közöttünk. Te, kinek a köztünk lévő csoda mindene a világon, s még a legszürkébb hétköznapokban is hálát ad mindezért. Te, ki tudod egy pillantásomból mire gondolok, mit érzek. Kinél ezen a világon senki sem ismer jobban, mégis szeretsz és elfogadsz annak, aki vagyok. Te, ki elfogadod múltamat, támogatod jelenemet, és jövőm része kívánsz lenni.

Egyedül már rég nem jó. Már bizonyítottam éveken át, hogy egyedül is elég vagyok, megállom helyemet a világban és erős vagyok. Most azonban már szükségem van Rád. Hol vagy? Miért késlekedsz? Gyere hát, és halld meg szívem hívó szavát. Tudom, mindez félelmetesnek tűnhet, s valahol jómagam is félek ettől az egésztől, de ugyanakkor vágyok is minderre. Ölelj szívedbe, tégy magadévá, hogy örökre egymás, szűnni nem akaró részei legyünk. Válj velem eggyé. Én várlak, egyre csak várlak. Nyitott szívvel, s rajta megannyi heggel. Mindeközben gyógyítom magamat, tisztogatom lelkem templomát, hogy felkészüljek jöttödre, ki ha ide belépsz elárasszon szívem ragyogó fénye, lelkem tisztasága. Tedd, amit tenned kell! Szeress, csalódj, tapasztalj, vívd meg harcaidat! Jómagam is ezt teszem. S ha úgy érzed itt az ideje, hogy lelkünk eggyé váljon, ne habozz. Ne habozz életembe belépni.