Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Golden Dawn


2017.aug.18.
Írta: Ott Réka Szólj hozzá!

Boldogtalan boldogságkeresők

Annyian vagyunk és mégsem elegen. Mindannyian ugyanazt akarjuk, és mégis mindig mást. Keressük a boldogságot, mint egy illúziót, s mikor azt hinnénk, hogy megtaláltuk, az tova illanni látszik. Keressük, bár nem tudjuk pontosan mit is, hogyan néz ki, milyen az illata, az íze, a legkevésbé pedig azt, hogy hol lelhetünk rá. Egy egész életet áldozunk arra, hogy a nyomára bukkanjunk. Egy soha véget nem érő utazás ez, ahol örökösen keresve, soha ki nem elégülve, soha meg nem pihenve barangoljunk be az élet zegzugait, mintha azt remélnénk, hogy a nyomára bukkanhatunk egy porosodó szőnyeg alatt, vagy az asztalon felejtett csészében. 

Soha semmi nem jó. Valami, valaki mindig hiányzik; mindig egy kicsit más, kicsit több, kicsit jobb kell. A fényben, melyre vágytunk hiányzik egy pontnyi sötétség, az édességben a leheletnyi keserű, a napsütésben az eső illata. Ha szomjunkat oltjuk, hirtelen éhezni kezdünk, és folyamatosan azt a valamit keressük, ami nincs, ami még hiányzik. De mi is ez? Tudjuk-e egyáltalán? Alakot tud-e ölteni szűkölésünk, vagy csupán az örökös elégedetlenség visszhangjai ezek? A legnagyobb teljességben mindig ott bujkál egy cseppnyi hiány, a kirakósnak egyetlen hiányzó darabkája. A fókusz sohasem azon van, hogy mi az, amit birtokolunk, sokkal inkább azon, hogy mi az, amit még nem, így ragadva benne az elégedetlenség malmának állandó hiányállapotában.14055191_10154549760479866_3031386552737137686_n.jpgÚgy tekintünk a boldogságra, mint a Mount Everest csúcsára, melyet ha sikerült megmásznunk, akkor az áhított csúcson kitűzhetjük kis zászlónkat. De mi is van az addig vezető úttal, vagy ha sikerült elérni célunkat? Utána örökre boldogok tudunk lenni, netán kitűzünk újabb hegycsúcsokat, vagy az is meglehet, hogy mire megérkezünk a 'végállomáshoz' -miközben vért és verítéket nem sajnálva gigantikus hegyeket mászunk meg-, a csúcson megfáradva, már nem tud minket elönteni a boldogság euforikus hulláma? Túl sok időt töltöttünk a mászás közben azzal, hogy elképzeljük milyen is lesz odafent, a levegő, a táj, a kilátás; és száz meg százszor futtattuk végig fejünkben a képet, ahogyan zászlónk rúdja átfúrja a kemény talajt. Azonban a valóságban oda érve, mindez már elmarad, és nem értjük hová is lett a hőn áhított érzés. Elveszett valahol félúton.

Talán, ha tudatosítanánk, hogy a boldogság nem valaminek -vagy valakinek-  a függvénye, ha felismernénk, hogy sziklákat, hegyeket mászva a pillanatban tudjunk maradni, élvezve minden egyes erőfeszítést, legördült verítéket, megfeszült izmot, akkor rájönnénk, hogy az, amit keresünk nem valahol, valamerre, tőlünk mérföldekre álló dolog. Mindvégig bennünk volt és van is, már az úton megtett első lépéseink kezdetétől, és ott volt már akkor is, mikor mi magunk még csak nem is tudatosítottuk létezését. Mikor még nem tudtuk szavakba önteni, csak úgy létezett, természetesen és tisztán, mindennemű erőlködés nélkül. Hányszor élünk a jövőben, elképzelve, hogy mi az, amit meg szeretnénk valósítani -amivel természetesen nincs baj, hiszen szükségünk van célokra, álmokra, vágyakra-, és tévesen azt hisszük, ha mindazt elérjük, akkor végre boldogok lehetünk, akkor minden jó lesz. Nem a jövőben kell keresnünk boldogságunk forrását, valamitől függővé tenni azt. Hiszen boldogok lehetünk itt és most is, ha felismerjük, hogy amit keresünk az nem a materiális világban létezik, hanem bennünk él. Mindössze meg kell engednünk magunknak, hogy tápláljuk, felszínre engedjük, kiterjesszük, függetlenül attól, hogy "odakint" miként is állnak dolgaink.

Többé már nem lakok itt

Elköltöztem. A lakásom kietlen és üres. Elvittem a bútorokat, a falon lógó festményeket, minden egyes ereklyeként őrzött értéktelenséget, s velük együtt a haldokló szobanövényeket. Nem hagytam hátra semmit sem. Csak a csupasz falak maradtak, rajtuk a képkeretek szürke foltjaival, a sarkakban megbúvó repedések, néhol pókhálók, a fapadló megannyi karcolása. Mindössze ezek árulkodnak arról, hogy egykoron élet volt e falak között. Most azonban minden üres, és élettelen. Esti szellőben már nem rebben függöny, nincs asztalon gőzölgő kávé, komódra lecsepegett gyertya viasz, lepedőből áradó szerelem illat. Csend van. Elköltöztem.

Hiába is keresnétek, már nem vagyok itt. Hiába jutok eszetekbe egy-egy magányos órán, fázós éjjelen, amikor arra kárhoztattok, hogy szembesüljetek önnön esendőségetekkel. Mindhiába hagyja el nevem egy sóhaj kíséretében ajkatok, már nem hallom. Hiába kopogtattok szívem ajtaján, mikor elfog benneteket a nosztalgia hullám, hogy két karom reményében leljetek melegségre; átlépve a küszöböt már nem találtok. S hiába is siratjátok a régmúltat, azt érezvén milyen jó is volt egykoron, már mindhiába a későn jött felismerés. Itt már nincs helye renoválásnak, átalakításnak, csinosítgatásnak. Hátrahagytam mindent, és az ajtóban állva egy pillanatra sem néztem hátra, hogy régi szerelmek kísérteteivel hadakozzak.

3ae9980e0575f7ebad3dc04448db5f30.jpg

Ti csak járjatok vissza az éj leple alatt, amikor legégetőbb a szükség, legfájóbb az elbaltázott múlt. Kucorodjatok le a kanapé helyére, dőljetek végig a képzeletbeli ágyon, keressétek szemem, halljátok nevetésem, nyúljatok kezem után. De már hiába is nyúltok értem, mert ami tenyeretek közé préselődik, az csupán az ott felejtett parfümöm részegítő illata. Tán még a gramofonból is felcsendülni hallatszik forró nyári esték füstös jazz dallamai, még több emlékkel rohamozva meg múltidéző kedvetek. De ez mind már nem én vagyok, mindössze egy délibáb, egy kísértet, egy látomás. Én már rég messze járok. 

Mily részvétet is érzek irántatok, kik a múltban ragadtatok, mert az akkori jelent képtelenek voltatok megragadni és megélni. Hagytátok, hogy kifolyjon minden az ujjaitok között, mint a finom homok. Most már késő a szánakozás, a tudat, hogy eltékozoltatok. Hiába kerestek, kutattok, forgatjátok fel értem az egész világot, már sehol sem leltek. Semmivé foszlottam, akár azok a ködös hajnalok, mikor tőlem sietve távoztatok. Most már maradnátok, szeretnétek, dacolnátok a fájó reggelekkel, a bizonytalan jövővel, s tán még önmagatokkal is. Elpocsékolt hiábavalóságok. Ti csak maradjatok, legyetek vendégeim, révedezzetek elmúlt fiatalságotok napjai fölött, mikor még minden lehetett volna, s most semmi nincs, de ne feledjétek: én többé már nem lakok itt.

Szeretetszajhák

Mindig meglepődöm azon, hogy egy szakítást követően néhány ember miként képes szinte egyik napról a másikra beleugrani egy újabb kapcsolatba, viszonyba, vagy nevezzük bárminek is, úgy, hogy szívében még megannyi érzés dúl? Mintha az előző személy még csak a térkép színén sem lett volna soha, úgy válik a semmivé az emléke egy szempillantás alatt. Még ki sem lépett a régiből, a lába máris egy új személy meghódításának ösvényeit tapossa. A régi kapcsolatot még csak arra sem méltatva, hogy néhány perc néma csenddel adózzon a letűnt szerelem halálának emléke fölött.

Hogy végérvényesen lezárja, megtisztelje, hiszen ha el is múlt, volt idő, mikor egészen másként álltak a dolgok. Ehelyett máris egy új kapcsolatba feledkezve, a korábbi batyut még csak le sem téve viszi magával a szívét nyomó terhet a következőbe. A kérdés azonban az, hogy elkezdhető-e valami új úgy, hogy a régmúlt szerelmek kísértete esténként még az újdonsült szerető ágya mellett kísértenek? És egyáltalán a jelenlegi emberről szólnak-e az érzések? Vagy mindössze arról van szó, hogy az efféle impulzivitásban elviselhetőbb az özvegyi gyász egy új frigy oldalán?

19756583_1512126245474465_8397150748898865678_n.jpg
Nem a félelemről szól-e mindez? Az emberre hirtelen rászakadó időtöbbletről, az egész nap néma telefonról, az elmaradt szerelmi rítusokról, a fájó magányról? Így hát minél gyorsabban vigasztalódva más valaki oldalán elviselhetőbb minden, és becsapva azt hiszik, hogy mindez úgy jó, ahogy van? Ez mar rég nem az új kapcsolatról szól, hogy mennyire szép, mennyire eszményi, mindössze arról, hogy ők a szeretet szajhái, az egyedülléttel megbirkózni képtelenek, ezért hát mindegy is, hogy ki az, akibe elsőként bele botlanak. Hiszen a párnán még érezhető a múltbéli szerelem fullasztó illata, mikor már az új szeretőé kísérli meg elfedni azt.

Egy szakítást követő magány zenitje más megvilágításba helyezheti az egyébként is kusza dolgokat. Távol álljon bármiféle moralizálás, hiszen vannak helyzetek, mikor az ember szívében már hamarabb következik be a lezárás, és az elengedés, semmint fizikálisan is megtörténne az. De mi van akkor, amikor a delikvens még meglévő érzésekkel, anélkül, hogy szembenézne valaminek az elmúlásával menekül egy idegen karjaiba? Azt remélvén, hogy szinte észrevétlenül, átmenet és szünet nélkül kapja meg azt a szeretet töltetet, melyet ezidáig is. Viszont minden ember más, és a régi terheket lerakva meg kell adni az esélyt annak, hogy elkezdődhessen valami új. Valami új, valami más, valami, ami az előzőtől teljesen független, és nem csak azért jött létre, hogy betöltsön egy rést, sebtapaszként funkcionáljon, vagy elviselhetőbbé tegye az egyén agóniáját.

Lényed hajtómotorja

Téged mi az, ami hajt, húz, vezényel? Mi az a hang, amiért nap, mint nap erőt veszel magadon, hogy kikászálódj reggel az ágyadból? Mi az, amiért megéri, amiért még mindig itt vagy, ami miatt úgy érzed, hogy erősnek kell lenned, hogy még nem elég, hogy még egy kicsivel több erő, lépés, tenni akarás kell? Hogy nincs ilyen? Ugyan, kérlek, hiszen mindannyiunknak van hajtómotorja, amely megállás nélkül, fáradhatatlanul zakatol bennünk. Legfeljebb nem mindig vagyunk képesek rá, hogy meghalljuk ezt, a lényünk mélyéről fakadó zizegést. S mikor azt hinnék végleg tova illant, örökre elhallgatott, akkor újra felüti fejét a hang, az érzés.

Mi az, amit szenvedéllyel, teljes odaadással csinálni tudsz? Ami örömet okoz, ami által átjárja minden egyes sejted az élni akarás, a szabadság érzése, a végtelen boldogság? Amitől azt érzed, hogy élni jó, hogy a nap is érted ragyog, és minden úgy szép, úgy jó, ahogy van?  Ami elfeledteti veled, hogy az élet néha rideg, és nehéz is tud lenni? Ami által egy más világban veted meg lábaidat, ahol egy kis időre megszűnni látszik minden és mindenki? Ami miatt fáradtan, összetörten is képes vagy felülemelkedni saját magad esendőségén? Mi az, ami rólad szól, független mindenki mástól, és újra meg újra inspirálni, motiválni tud?

47d524417a6e5530ed9a52bed3f0681a.jpgNos, tudod már? Ugye hogy? Érzed, hallod? Hát akkor soha ne hagyd elillanni ezt a zizegést, a vibrálást, ezt a hangot, amely buzdít, magával ragad, és arra késztet, hogy álmaid nyomába szegődj! Nem számít, hogy mennyire tűnik göröngyösnek az út, hogy mennyi látszólagos nehézséggel jár mindez, vagy hányan fognak ferde szemmel nézni rád emiatt. Lépj túl a korlátaidon, a félelmeiden, és csináld azt, amit szeretsz, ami feltölt, ami többé tesz! Tűnjék ez bármennyire is gyerekesnek, rózsaszín felhőből épített vágyálomnak, vagy teljesen eszementnek, netán irracionálisnak. Mindannyiunknak kell, hogy legyen valami, ami miatt képesek vagyunk haladni utunkon, egy cél, egy álom, egy történet, ami csak a miénk, ami csak rólunk szól.