Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Golden Dawn


2017.aug.01.
Írta: Ott Réka Szólj hozzá!

Többé már nem lakok itt

Elköltöztem. A lakásom kietlen és üres. Elvittem a bútorokat, a falon lógó festményeket, minden egyes ereklyeként őrzött értéktelenséget, s velük együtt a haldokló szobanövényeket. Nem hagytam hátra semmit sem. Csak a csupasz falak maradtak, rajtuk a képkeretek szürke foltjaival, a sarkakban megbúvó repedések, néhol pókhálók, a fapadló megannyi karcolása. Mindössze ezek árulkodnak arról, hogy egykoron élet volt e falak között. Most azonban minden üres, és élettelen. Esti szellőben már nem rebben függöny, nincs asztalon gőzölgő kávé, komódra lecsepegett gyertya viasz, lepedőből áradó szerelem illat. Csend van. Elköltöztem.

Hiába is keresnétek, már nem vagyok itt. Hiába jutok eszetekbe egy-egy magányos órán, fázós éjjelen, amikor arra kárhoztattok, hogy szembesüljetek önnön esendőségetekkel. Mindhiába hagyja el nevem egy sóhaj kíséretében ajkatok, már nem hallom. Hiába kopogtattok szívem ajtaján, mikor elfog benneteket a nosztalgia hullám, hogy két karom reményében leljetek melegségre; átlépve a küszöböt már nem találtok. S hiába is siratjátok a régmúltat, azt érezvén milyen jó is volt egykoron, már mindhiába a későn jött felismerés. Itt már nincs helye renoválásnak, átalakításnak, csinosítgatásnak. Hátrahagytam mindent, és az ajtóban állva egy pillanatra sem néztem hátra, hogy régi szerelmek kísérteteivel hadakozzak.

3ae9980e0575f7ebad3dc04448db5f30.jpg

Ti csak járjatok vissza az éj leple alatt, amikor legégetőbb a szükség, legfájóbb az elbaltázott múlt. Kucorodjatok le a kanapé helyére, dőljetek végig a képzeletbeli ágyon, keressétek szemem, halljátok nevetésem, nyúljatok kezem után. De már hiába is nyúltok értem, mert ami tenyeretek közé préselődik, az csupán az ott felejtett parfümöm részegítő illata. Tán még a gramofonból is felcsendülni hallatszik forró nyári esték füstös jazz dallamai, még több emlékkel rohamozva meg múltidéző kedvetek. De ez mind már nem én vagyok, mindössze egy délibáb, egy kísértet, egy látomás. Én már rég messze járok. 

Mily részvétet is érzek irántatok, kik a múltban ragadtatok, mert az akkori jelent képtelenek voltatok megragadni és megélni. Hagytátok, hogy kifolyjon minden az ujjaitok között, mint a finom homok. Most már késő a szánakozás, a tudat, hogy eltékozoltatok. Hiába kerestek, kutattok, forgatjátok fel értem az egész világot, már sehol sem leltek. Semmivé foszlottam, akár azok a ködös hajnalok, mikor tőlem sietve távoztatok. Most már maradnátok, szeretnétek, dacolnátok a fájó reggelekkel, a bizonytalan jövővel, s tán még önmagatokkal is. Elpocsékolt hiábavalóságok. Ti csak maradjatok, legyetek vendégeim, révedezzetek elmúlt fiatalságotok napjai fölött, mikor még minden lehetett volna, s most semmi nincs, de ne feledjétek: én többé már nem lakok itt.

Egy nyelvet beszélünk?

Egy ideje már próbálom külső szemlélőként megfigyelni a körülöttem lévő kapcsolatokat. Mintha csak egy színdarabot néznék, a közönség soraiban ülve, megfigyelve az egyes karaktereket, az események láncolatát, és lélegzetvisszafojtva várni a végkifejletet, ahová a katarzison keresztül jutunk el. És bár az egyes színdarabokat illetően a szereposztás változik, ám mégis, mintha ugyanazt a darabot látnám újra meg újra. Ugyanis a történet egyik fő problémája többé-kevésbé mindig ugyanaz: férfi és nő vajon egy nyelvet beszél-e?

E köré épül mondhatni a legtöbb fejtörést okozó bonyodalom. Értjük mit mond a másik, tisztában vagyunk a szavak szótári jelentésével, de abban már közel sem vagyunk biztosak, hogy a szavak mibenléte mégis mit takar a másik ember számára. Vajon azt gondolja, amit mond, vagy a mondandója mögött még megannyi apró más részlet is lapul? Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha sohasem kéne taktikázni, tartózkodnánk mindennemű ködösítéstől, s ha mindig mindenki azt mondaná, amit valójában gondol -se többet, se kevesebbet-, és nem kéne állandóan azon morfondíroznunk, hogy kódfejtőként elemezzük a másik nem szavait. Tudniillik, mi nők meg pláne hajlamosak vagyunk arra, hogy órákig révedezzünk egy-egy elejtett szón, pillantáson, és hosszasan latolgassuk, hogy mit, miért, hogyan?

635dafd98395988456cc933065740da9.jpg

Így történhet az, hogy megannyi időt, és energiát elfecsérelve a túlgondolással, belemagyarázással, elsiklunk olyan szignifikáns dolgok felett, melyek döntő fontossággal bírnak -akár már a kezdetek kezdetén-, s ha észrevennénk, akkor megóvnának minket a későbbiekben való, esetleges csalódásoktól. Nem hiszem, hogy férfi és nő túlzottan különbözne egymástól, vagy bonyolult lenne egyik-másik, és sokszor ugyanazt akarják mind a ketten, ám mégis van, hogy elbeszélünk egymás mellett olyan esetekben is, mikor minden annyira nyilvánvaló, és egyszerű. Ezáltal tűnhet úgy, hogy férfi és nő nem egy ugyanazon dimenzióban létezik.

A verbális kifejezés mellett azonban sokkal fontosabbak az egyén tettei. Ez az, ami beszédesebb minden szónál, és elárulja, hogy mindaz, amit a másik mond, összhangban van-e azzal, amit tesz. Mert hiábavaló, ha valaki a retorika nagyágyúja, mindhiába a szép szavak, a porhintés, ha azt tettek nem követik. Ha lehalkítanánk a fejünkben nyüzsgő gondolatáradatot, és megfigyelnénk a másik ember tetteit, viselkedését így némán, akkor sokkal tisztábban látnánk, választ kapva a felmerülő kérdésekre, eloszlatva azzal a bennünk lévő bizonytalanságot.

Persze olykor édes a tagadás, és egyszerűbb túlfilozofálni, kész storykat kreálni -melyek meglehet, hogy fényévekre állnak a valóságtól-, semmint szembenézni a kész tényekkel. Hiszem, hogy egy nyelvet beszélünk mindnyájan, viszont az, hogy miként is értelmezzük azt, már közel sem azonos. Sajnos senki sem gondolatolvasó, pedig milyen jó is lenne, ha játszi könnyedséggel beleláthatnánk partnerünk fejébe. Viszont a másik megértésben néha csak elég annyi, hogy fülünk helyett kinyitjuk szívünket, s a fejünkben lévő duruzsolást elnémítva megtanulunk csendben figyelni, és hallgatni. Végül pedig meglátni és megérteni mindent annak, ami.

Az igazi férfi, és az igazi nő

Sokáig élt a fejemben egyfajta mítosz, miszerint milyennek kellene lennie az igazi, nagybetűs nőnek, és vele párhuzamosan, a számára tükörképet jelentő férfinak. De létezik-e ilyen, s ha igen, akkor mitől is igazi az igazi? Van-e erre egyetemes példa, egzakt szabály, mely által kiderülne, hogy akivel dolgunk van, az igazi-e, és mi magunk mennyire vagyunk azok? S ha már az igazira vágyunk, akkor fel kell tenni a kérdést magunkban, hogy mi vajon azok vagyunk-e? Nem inkább arról van-e szó, hogy mindez, csupán az egyén által felállított követelményrendszer kivetülése, amely azt hivatott kifejezni, hogy melyek azok a dolgok, amikbe görcsösen kapaszkodva elvárunk a másik féltől? Mindössze elvárások, nem többek. 

Amennyiben pedig így van, akkor szomorúan kell közölnöm, hogy az igazi ebben az esetben olyan lesz, akár egy láda kincs, melynek térképét ámbár birtokoljuk, azonban mégsem bukkanunk a nyomára soha. El kéne felejtenünk a buta követelményrendszerünk szürreális pontjait, melyek szerint tipizáljuk az egyes gendereket. Az igazi nő, odaadó, szenvedélyes, független és a többi, míg az igazi férfi erős, két lábbal áll a földön, oltalmazó és még sorolhatnánk a végtelenségig. Elvárások sokasága. Ugyanis az évek során a pátosz, melyben a nagybetűset kerestük, egyre inkább csillapodik, egyre inkább fakul, s valahogy még mindig nem jön, mindig nem találjuk. 

screenshot_2016-10-11-20-47-25.png

Ma már számos helyen olvashatjuk, hogy milyen az igazi nő és férfi. Ezzel még inkább elmélyítve az emberben egyfajta elvárássokaságot, egy rostát, vagy éppen mintát, amely mindenkire ráhúzható lenne, és uram bocsánat, ha valaki nem az, akkor tessék rosszul éreznie magát, vagy lehajtott fejjel tovább állnia. Emberek vagyunk. Tele oly sok széppel és jóval, felfedezni való csodával, de mindezek mellett nem kevés hibával is. Nem vagyunk tökéletesek, és ez így van jól. De, ami talán a legfontosabb, korántsem vagyunk egyformák. Nem attól lesz valaki igazi, hogy ráruházhatjuk az álomból szőtt kabátunkat, hiszen előbb vagy utóbb csalódottan vesszük tudomásul, ha az nem illik rá.

Persze mindezek mellett az emberben mégis van egy fajta elvárás a másikkal szemben -és nincs is ezzel baj-, ám nem mindegy, hogy valami elérhetetlenre, nem létezőre, már-már földöntúlira ácsingózunk, vagy a realitás talaján maradva vágyunk arra a valakire. Ne az igazit keressük, az ízig-vériget, a nagybetűst, az álomszerűt, a nem létezőt. Keressük a húsvért, a valódit, a tökéletlenül is tökéleteset, aki attól válik igazivá, mert jó vele, és nem azért mert egy álomfelhő puhaságából ruházzuk fel nem létező tulajdonságokkal, hanem két lábbal állva a földön látjuk annak, aki, minden erényével és hibájával együtt. Ugyanis sokszor az édeni követelményrendszer egyfajta feszengést, bizonytalanságot válthat ki a másikból, úgy érezvén, hogy olyat várnak el tőle, aminek ő még csak a közelében sem lesz soha. Így történvén, hogy az előbb vagy utóbb menekülőre fogva, jó messzire elkerüli az 'igazi' címszó alatt futó elvárásáradat fojtogató légkörét.

Szeretetszajhák

Mindig meglepődöm azon, hogy egy szakítást követően néhány ember miként képes szinte egyik napról a másikra beleugrani egy újabb kapcsolatba, viszonyba, vagy nevezzük bárminek is, úgy, hogy szívében még megannyi érzés dúl? Mintha az előző személy még csak a térkép színén sem lett volna soha, úgy válik a semmivé az emléke egy szempillantás alatt. Még ki sem lépett a régiből, a lába máris egy új személy meghódításának ösvényeit tapossa. A régi kapcsolatot még csak arra sem méltatva, hogy néhány perc néma csenddel adózzon a letűnt szerelem halálának emléke fölött.

Hogy végérvényesen lezárja, megtisztelje, hiszen ha el is múlt, volt idő, mikor egészen másként álltak a dolgok. Ehelyett máris egy új kapcsolatba feledkezve, a korábbi batyut még csak le sem téve viszi magával a szívét nyomó terhet a következőbe. A kérdés azonban az, hogy elkezdhető-e valami új úgy, hogy a régmúlt szerelmek kísértete esténként még az újdonsült szerető ágya mellett kísértenek? És egyáltalán a jelenlegi emberről szólnak-e az érzések? Vagy mindössze arról van szó, hogy az efféle impulzivitásban elviselhetőbb az özvegyi gyász egy új frigy oldalán?

19756583_1512126245474465_8397150748898865678_n.jpg
Nem a félelemről szól-e mindez? Az emberre hirtelen rászakadó időtöbbletről, az egész nap néma telefonról, az elmaradt szerelmi rítusokról, a fájó magányról? Így hát minél gyorsabban vigasztalódva más valaki oldalán elviselhetőbb minden, és becsapva azt hiszik, hogy mindez úgy jó, ahogy van? Ez mar rég nem az új kapcsolatról szól, hogy mennyire szép, mennyire eszményi, mindössze arról, hogy ők a szeretet szajhái, az egyedülléttel megbirkózni képtelenek, ezért hát mindegy is, hogy ki az, akibe elsőként bele botlanak. Hiszen a párnán még érezhető a múltbéli szerelem fullasztó illata, mikor már az új szeretőé kísérli meg elfedni azt.

Egy szakítást követő magány zenitje más megvilágításba helyezheti az egyébként is kusza dolgokat. Távol álljon bármiféle moralizálás, hiszen vannak helyzetek, mikor az ember szívében már hamarabb következik be a lezárás, és az elengedés, semmint fizikálisan is megtörténne az. De mi van akkor, amikor a delikvens még meglévő érzésekkel, anélkül, hogy szembenézne valaminek az elmúlásával menekül egy idegen karjaiba? Azt remélvén, hogy szinte észrevétlenül, átmenet és szünet nélkül kapja meg azt a szeretet töltetet, melyet ezidáig is. Viszont minden ember más, és a régi terheket lerakva meg kell adni az esélyt annak, hogy elkezdődhessen valami új. Valami új, valami más, valami, ami az előzőtől teljesen független, és nem csak azért jött létre, hogy betöltsön egy rést, sebtapaszként funkcionáljon, vagy elviselhetőbbé tegye az egyén agóniáját.

Megkésett vallomások

A leggyakoribb hiba, melybe sokan beleesnek az az, hogy azt hiszik, van idejük. Van idejük arra, hogy kipipálhassák bakancslistájuk megannyi pontját, hogy elég idő áll rendelkezésükre ahhoz, hogy éljenek, fejlődjenek, álmaik nyomába szegődjenek. De mennyi idő is az a homokóra üvegcséjében, amelyet anélkül őröl fel az idő vasfoga, hogy képesek lennénk megragadni a lehetőségeket, és valóban cselekedni, hogy egyszer megérkezzünk oda, ahová titkon mindig is vágytunk? Bizonyára egyszerűbb feltett lábakkal várni, hogy az élet tegye a maga dolgát, és minden alakuljon úgy ahogy, semmint energiát, időt, bátorságot belefektetni, netán áldozatokat hozni, hogy bármit is tegyünk boldogságunk érdekében.

Csakhogy az élet nem arról szól, hogy az ember kényelmesen belefásulva a mindennapokba várja, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül, a nagy lehetőségek ajtónkon dörömbölve életünkbe lépjenek. Tudniillik, ha elég időt töltünk a kanapén elnyúlva, tévesen azt remélvén, hogy ezek a lehetőségek az idők végezetéig ránk várnak, akkor előbb vagy utóbb arra kell eszmélnünk, hogy ugyancsak tovább állnak, hogy más valaki esélyt adva nyisson ajtót nekik.

f797c4578bb023a2161646444babb174.jpg

Nincs ez másként a kapcsolatok esetében is. Hányszor várunk arra, hogy valaki kimondja azokat a bizonyos szavakat, hogy végre színt valljon, ám mindez hiába. Persze meglehet, hogy végül az áhított személy oda állva elénk mégis vallomást tesz, viszont már nem megfelelő sem az idő, sem az alkalom. Így van ez a megkésett vallomásokkal. Valahogy sosem állnak úgy a csillagok, sosem tudjuk kiérezni a megfelelő pillanatot ahhoz, hogy ezek a vallomások kifejezésre kerüljenek akkor, amikor valóban megérettek a kimondásra. A múlt elsöprő szelével érkeznek, viszont mindhiába, hiszen a történet egyik szereplője már a jelen más ösvényeit tapossa.

Tévedés azt hinni, hogy jobb későn, mint soha, hogy a személy, akire vágyunk, mindig mellettünk lesz, ránk várva, hogy össze szedve magunkat elé álljunk. Mert az idő vészesen rohan, s a másik fél egyszer csak belefásul a várakozásba, az örökös csendbe, a tettelenségbe. Nyilvánvalóan nincs egyetemes képlet arra, hogy mennyi az annyi, mikor van itt az alkalom, mennyi idő az, amit elfecsérelünk, s mennyi, ami még megéri, hogy várjunk a másikra. Talán könnyebben ismerjük fel, hogy mikor van itt az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy már minden hiába. Hiába a bátorság, az energia, a szavak, melyekre vágytunk, hiszen mindez a jelenben már csupán egy megkésett vallomás, semmivel sem több.

Köszönöm a múlt árnyainak

Köszönöm minden egyes embernek, aki valaha az életem része volt. Függetlenül attól, hogy mindössze pár hónap, netán évek, egy találkozó vagy éppen egy szemvillanás erejéig. Köszönöm mindannak az embernek, akik valahol valamikor megérintették a lelkemet, netán szívemet, s tették mindezt észrevétlenül vagy olykor könyörtelenül.

Köszönöm azokat a szerelmeket, melyeket szerelemnek hittem; a naiv fellángolásokat, melyek füstje nagyobbnak bizonyult, mint maga a lángjuk; köszönöm a soha be nem teljesülő vágyódásokat; a távolról csodálásokat; az ideig-óráig tartó liezonokat; a pillanatokat, melyekben azt éreztem haza érkeztem; köszönöm, hogy megélhettem pillanatnyi csodákat.

Köszönöm azoknak is, akik hamis vágyakat ültettek szívembe; köszönöm az ígérgetőknek, a hitegetőknek; a túl szép, hogy igaz legyen típusú kapcsolatoknak; azoknak, akik szerettek, de nem eléggé; akik egykönnyen tovább álltak; azoknak, akik körmönfont módon játszották a szerelem nevű játékot; akik darabjaira hasították szívemet; akiknek nem volt kitartásuk, hogy elmerüljenek, megismerjenek, felfedezzenek.

18011149_1466352320083421_5385094284089792243_n.jpg

Köszönöm akkor is, ha szívemben valaha egy csepp hála sem volt. Ha egykor gyűlöltem, szitkozódtam, darabjaimra hullottam. Tudom, volt, hogy én álltam tova könnyedén, vagy mondtam ki a végszót. Én voltam az, aki sebzett, bántott, játszadozott. Olykor egyik, míg van, hogy a másik oldalon kell álljunk ahhoz, hogy megtapasztjuk milyen a másik cipőjét viselni. Az életben változnak a szereposztások, de lényegük állandó.

Egy biztos, nem bánok semmit sem. Életem részei kellett legyetek, és ugyanígy fordítva. Nélkületek ma nem lennék az, aki. Volt, hogy elvettetek, kisemmiztetek, ugyanakkor mégis életemhez adtatok. Az élet paradoxona ez. Mert nincs létezésünknek nagyobb tanítómestere, mint kapcsolataink, nem számítva, hogy a magasságokba repítenek, vagy a pokol legkínzóbb bugyrait járjuk meg miattuk. Hiszen a köztes lét nem mozdít semerre sem. Hálásnak kell lenni, bárhogyan is alakult, mert egyetlenegy találkozás sem hiábavaló. Életünk történetei ezek, melyek által folyamatosan tanulva, fejlődve képessé válunk arra, hogy mások életébe változást hozva tanítsunk mi magunk is.

Vágyom rád, mégis félek

Miért van az, hogy az emberek többsége fél? Fél bármit is kezdeni egy mély lelkületű egyénnel. Hiába keresi, kutatja, hiába vágyik rá, ha mégis szembe jön vele, egyszerűen csontjáig hatol a tehetetlenség, hogy most hogyan is tovább.

Mert az ilyen embert nem lehet pár szempilla rebegtetéssel lenyűgözni, itt már rég kifulladtak a felszínes bájcsevejek, a klisékbe illő ismerkedési rítusok. Ugyanis egy ilyen partner egykönnyen feltehet olyan kérdéseket, mellyel a lélek addig elhagyatott, járatlan ösvényeire tévedünk. Miért félünk attól, akinek mélysége van? Aki nem egyszerű, nem szokványos, már-már különc, és a legkevésbé sem sztereotipizálható. Aki az életet más oldaláról közelíti meg, akit nem tudunk irányítani, aki nem nyitott könyv. Aki nem csupán a dolgok felszínét kémleli, de képes mögéjük is tekinteni. 

love.jpg

Inkább beérjük egy olyan partnerrel, aki a legkevésbé sem kihívás, aki kevesebb fejtörést okozva egykönnyen átugorhatunk, irányíthatunk? Egyszerűbb, ha hozzánk emelkednek fel, semmint lépést tartani a másikkal, vagy éppenséggel mi magunknak nagyobbá és jobbá lennünk? Hiszen félő, hogy egy mély lelkületű ember mellett szembe kell néznünk saját magunk esendőségével is.

Elég lenne valaki, akinek mindössze lelkének felszínét súroljuk, mindenféle egyéb bonyodalommal járó betekintés nélkül? Miért félünk attól, aki mélyebbre húz, magával ragad, érzések, színek, illatok kavalkádját tárja elénk? Miért félünk a szentenciózus beszélgetésektől, egy vesénkig hatoló pillantástól, a mindent felülíró érintésektől, lelkünk mezítelenségétől? Mert félünk, hogy netán meglátjuk nem csak a szépet, de a dolgok igaz valóját is a másikban, s ezáltal önmagunkban is?  

Valentin-nap, avagy a szerelem muszáj ünnepe

 

Pirosba boruló kirakatok, plüssmedvékkel szaladgáló emberek, virágárusoknál sorban állás, a bevásárló kosárban üveg bor, netán egy kis bonbon és még miegymás, amelyek elmaradhatatlan kellékei az estének. Dugig telt éttermek, rózsaszirmok, gyertyafény és még sorolhatnám. Valahogy így néz ki február 14-e, a szerelmesek napján.

Mindez azonban felvet pár kérdést. Valóban a szerelmet ünnepeljük, vagy pedig újabb marketing fogása ez fogyasztói társadalmunknak? Egyáltalán kell-e és van-e értelme ünnepelni két ember közt jelenlévő szerelmet az évnek bármely, egyetlen meghatározott napján? Az már régen rossz ómen, ha bárki is úgy gondolja, hogy ezen az egy napon letudhatja kapcsolatában a törődést, az odafigyelést, a romantikát, hogy aztán feltett lábakkal henyélje végig az év többi részét. Hiszen vannak, akikből ez az egész mizéria egyfajta feszültséget vált ki és nyomásként élik meg, hogy miként is tervezzék meg ezt a napot. Kötelességtudatból végigjárják a sokadik virágüzletet, éttermi foglalásokat bonyolítanak le, és mindezt a szerelem legkisebb jele nélkül, mindössze remélve, hogy sikerül kedvesük kedvére tenni, sokkal inkább megfelelni akarásból, semmint a szerelemtől vezérelve.

Hova tovább az a tapasztalatom, hogy az emberek évről évre nagyobb feneket kerítenek ennek az egésznek. Már nem elég egy szál rózsa, az otthoni gyertyafényes vacsora, egy-két elrebegett szeretlek, szerelmes összebújás, és az együtt eltöltött minőségi idő. Az igények egyre nagyobbak míg a mögöttük meglapuló érzések egyre sekélyesebbek.

erere.jpg


A párok egyre inkább rágörcsölve erre a napra, pénzt és fáradságot nem kímélve költik keresetüket drágábbnál drágább ajándékokra, mellyel partnerüket kívánják elkápráztatni. Aztán pedig ott van a másik véglet is, mikor a giccs fogalmát kimerítve jönnek a különféle szívecskés, plüss bevonatú, flitteres és egyéb, szépérzékünket „kielégítő” szerelmi ereklyék, amelyek jó eséllyel az év többi napján nem éppen a legkelendőbb portékák. S ha mindez nem lenne elég, Facebook hírfolyamunkat nem görgethetjük végig anélkül, hogy ne jönnének szembe velünk gigantikus rózsacsokrok, esetenként eljegyzési gyűrűk és egyéb kulináris fotók.

Olybá tűnik, mintha ez az egész egyfajta versengéssé nőtté volna ki magát, ahol a felek az év szeretője címért küzdenek. Mindamellett, hogy az egyén lenyűgözze partnerét, ott van az az exhibicionista vágy is, hogy másokkal megossza miként is teszi mindezt. Ki tud szebbet, jobbat, nagyobbat, költségesebbet. S vannak bizony, akik mindezek hatására elszégyenlik egy szál rózsájukat, a saját kezűleg összeállított apróságukat, az otthon összeütött gyertyafényes vacsorájukat, úgy érezvén, hogy ennél többet sajnos ők nem adhatnak, és vajon elég-e mindez.

Úgy vélem nem azon van a hangsúly, hogy miként tartjuk meg a Valentin-napot, vagy, hogy megtartjuk-e egyáltalán. Sokkal inkább az, ha már e napon párunk kedvében szeretnénk járni, kifejezni iránta érzelmeinket, tegyük ezt őszintén és a legnagyobb odaadással. Szóljon a szeretett félről, magáról a kapcsolatról. Ne az aktuális trendeknek, elvárásoknak akarjunk megfelelni. Hiszen hiába a legexkluzívabb étterem, a legkáprázatosabb bokréta, ha a mögötte lévő érzelmek nem őszinték és tiszták. Még egy saját kezűleg írott lap is többet ér annál, ha az emóciók mélyek és valódiak, s nem csupán kötelezettségből tesszük mindezt. Végül pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy az év többi napján is viselkedjünk úgy párunkkal, ahogy azt február 14-én tennénk. Szóljon minden nap a kedves szavakról, az egymásra figyelésről, törődésről, hiszen nem kell Valentin-napnak lennie ahhoz, hogy kifejezzük mit érzünk kedvesünk iránt.

 

 

 

Levél az ismeretlenhez

Hiányzol. Te, ki nem tudom hol vagy most, vagy mit csinálsz. Nem tudom neved, sem azt, hogy magas vagy-e vagy alacsony, szőke vagy barna, közel vagy-e hozzám, vagy éppen a világ másik felén. Te, ki csupán egy alaktalan, homályos látomás vagy szívemben, mégis Te hiányzol. 

Te, kinek vállára hajthatom fejem, kinek elmesélhetem egy napom minden egyes sikerét és kudarcát. Te, kinek ölelésében elveszek, és mindeközben tudtomra adod, hogy nem vagyok egyedül, s vigyázol rám. Te, kinek egyenrangú partnere vagyok, támogatsz, bátorítasz, felemelsz magadhoz, jobbá és többé teszel. Te hiányzol, aki mellett megnyugszik a szívem, kinél most már végérvényesen elönt a 'hazataláltam' érzése, s tudom, hogy ez alkalommal valóban így lesz és nem pusztán azért, mert mi így akarjuk. Vágyom oltalmat adó szerelmed, ami többé már nem hazugság, nem tévedés és a legkevésbé sem illúzió.

1_1.jpg

Vágyom Rád, kinek én vagyok legféltettebb kincse, ki gyönyörködni tud bennem akkor is, mikor nehéz napokat élek meg. Te, aki olyan őszintén és tisztán szeretsz, hogy senki és semmi nem szabhat gátat az irántam való érzéseidben. Te, aki harcolsz értem, sosem feladva mindezt közöttünk. Te, kinek a köztünk lévő csoda mindene a világon, s még a legszürkébb hétköznapokban is hálát ad mindezért. Te, ki tudod egy pillantásomból mire gondolok, mit érzek. Kinél ezen a világon senki sem ismer jobban, mégis szeretsz és elfogadsz annak, aki vagyok. Te, ki elfogadod múltamat, támogatod jelenemet, és jövőm része kívánsz lenni.

Egyedül már rég nem jó. Már bizonyítottam éveken át, hogy egyedül is elég vagyok, megállom helyemet a világban és erős vagyok. Most azonban már szükségem van Rád. Hol vagy? Miért késlekedsz? Gyere hát, és halld meg szívem hívó szavát. Tudom, mindez félelmetesnek tűnhet, s valahol jómagam is félek ettől az egésztől, de ugyanakkor vágyok is minderre. Ölelj szívedbe, tégy magadévá, hogy örökre egymás, szűnni nem akaró részei legyünk. Válj velem eggyé. Én várlak, egyre csak várlak. Nyitott szívvel, s rajta megannyi heggel. Mindeközben gyógyítom magamat, tisztogatom lelkem templomát, hogy felkészüljek jöttödre, ki ha ide belépsz elárasszon szívem ragyogó fénye, lelkem tisztasága. Tedd, amit tenned kell! Szeress, csalódj, tapasztalj, vívd meg harcaidat! Jómagam is ezt teszem. S ha úgy érzed itt az ideje, hogy lelkünk eggyé váljon, ne habozz. Ne habozz életembe belépni.

Szeretlek, de...

Szeretlek, de... Mert bizony az esetek többségében mindig van egy de, egy viszont, egy csakhogy, egy amennyiben. A szerelem feltételességének kötőszavai ezek, melyek azt hivatottak kifejezni, hogy bár a magunk módján szeretni véljük a másikat, mégis van valami -vagy éppen valaki-, ami által az érzés mégsem feltétel nélküli. Mert a szerelem feltétel nélküli kell legyen, mindenféle apropó és pardon nélkül. Nem követhetik kötőszavak, vesszők, sem szerelmi zsargonok. Szeretlek és pont. Ilyen egyszerűen.

Hányan vannak, akik arról győzködik a másikat, hogy mennyire is szeretik, ám előbb vagy utóbb rá kell ébredjenek, hogy mindez addig a bizonyos kötőszóig szól. Szeretlek, mégsem lehetünk együtt; szeretlek, de meg kell találnom önmagamat; szeretlek, viszont meg kell változz és így tovább. A kifogások tárháza végtelen. Mert ezek ugyanis mondvacsinált indokok, nem többek. Aki igazán szeret, nem keresi az okokat, hogy kritériumokhoz kösse érzelmeit irányodba, nem szabadkozik, nem nyugtatatja a te- és saját maga lelkiismeretét, hogy megmagyarázza, miért is nem teljesedhet ki kettőtök kapcsolata. Hidd el, az ilyen még csak a közelében sincs a szeretetnek, nemhogy a szerelemnek. Mintha csak egy olcsó szappanopera képkockái köszönnének vissza ránk, ahol főhőseink könnyek közt, heves indulatok és gesztikulációk közepette próbálják elhitetni velünk, miért is kell két, látszólag egymásnak teremtett ember útjainak szétválnia.

ddac9a3156d5c9afa777ec314f5e635f.jpg

Csakhogy az élet merőben más. Nem kell túldimenzionálni semmit sem, kiváltképp a szerelmet. Aki szeret marad, aki nem, annak szélesre kell tárni az ajtót, s mielőtt még magyarázkodásba kezdene, és jönnének a de, a viszont és társaik, rácsukni az ajtót. Ugyanis nincs az az ember, kapcsolat, szerelem, akiért ha feladod magadat, megváltozol, átjavítod a szeretlek utáni szavakat pontra, megérné mindez. Hiszen mindezek ellenére csak azt éred el, hogy bár igyekszel partnered kedvére tenni, mindezzel csupán a másik egoját és önzőségét táplálod szerelem címszó alatt. A rosszabbik eset, ha benne ragadsz efféle kötőszavakkal tarkított szerelmi vallomásban. A jobbik pedig, ha útjaitok bár külön válnak, s mindeközben persze a másik fáradhatatlanul bizonygat a fene nagy érzéseiről -holott pont ő az, aki miatt vége szakadt-, úgy zárod be mögötte az ajtót, hogy egy pillanatig sem nézel vissza. Nem kellenek klisékbe torkolló magyarázkodások, lelki nyugtatgatások, bűntudatenyhítések. Mert aki ezt teszi, az bizony szeret, de....nem eléggé.