Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Golden Dawn


2017.júl.04.
Írta: Ott Réka Szólj hozzá!

Lényed hajtómotorja

Téged mi az, ami hajt, húz, vezényel? Mi az a hang, amiért nap, mint nap erőt veszel magadon, hogy kikászálódj reggel az ágyadból? Mi az, amiért megéri, amiért még mindig itt vagy, ami miatt úgy érzed, hogy erősnek kell lenned, hogy még nem elég, hogy még egy kicsivel több erő, lépés, tenni akarás kell? Hogy nincs ilyen? Ugyan, kérlek, hiszen mindannyiunknak van hajtómotorja, amely megállás nélkül, fáradhatatlanul zakatol bennünk. Legfeljebb nem mindig vagyunk képesek rá, hogy meghalljuk ezt, a lényünk mélyéről fakadó zizegést. S mikor azt hinnék végleg tova illant, örökre elhallgatott, akkor újra felüti fejét a hang, az érzés.

Mi az, amit szenvedéllyel, teljes odaadással csinálni tudsz? Ami örömet okoz, ami által átjárja minden egyes sejted az élni akarás, a szabadság érzése, a végtelen boldogság? Amitől azt érzed, hogy élni jó, hogy a nap is érted ragyog, és minden úgy szép, úgy jó, ahogy van?  Ami elfeledteti veled, hogy az élet néha rideg, és nehéz is tud lenni? Ami által egy más világban veted meg lábaidat, ahol egy kis időre megszűnni látszik minden és mindenki? Ami miatt fáradtan, összetörten is képes vagy felülemelkedni saját magad esendőségén? Mi az, ami rólad szól, független mindenki mástól, és újra meg újra inspirálni, motiválni tud?

47d524417a6e5530ed9a52bed3f0681a.jpgNos, tudod már? Ugye hogy? Érzed, hallod? Hát akkor soha ne hagyd elillanni ezt a zizegést, a vibrálást, ezt a hangot, amely buzdít, magával ragad, és arra késztet, hogy álmaid nyomába szegődj! Nem számít, hogy mennyire tűnik göröngyösnek az út, hogy mennyi látszólagos nehézséggel jár mindez, vagy hányan fognak ferde szemmel nézni rád emiatt. Lépj túl a korlátaidon, a félelmeiden, és csináld azt, amit szeretsz, ami feltölt, ami többé tesz! Tűnjék ez bármennyire is gyerekesnek, rózsaszín felhőből épített vágyálomnak, vagy teljesen eszementnek, netán irracionálisnak. Mindannyiunknak kell, hogy legyen valami, ami miatt képesek vagyunk haladni utunkon, egy cél, egy álom, egy történet, ami csak a miénk, ami csak rólunk szól.

Kirakat emberek

Akárhova nézek, mindenhol látszólagos tökéletességet, színlelt boldogságot, fiktív életeket látok. Ők a kirakat emberek, akik idejük nagy részét azzal töltik, hogy fenntartsák a külvilág számára látszólagos és eszményi életüket. A többi ember számára úgy tűnhet, hogy életük, és legfőképpen személyük feddhetetlen, valamint irigylésre méltó. Ha viszont kihunynak a fények, a függöny pedig legördül, s a színfalak mögött már nem vizslatnak kritikus szemek, akkor nem marad más, mint beteljesületlen vágyak, elszalasztott lehetőségek, félelem, bizonytalanság, s egy meg nem élt élet.

Viszont hiába a színfalak mögötti szembesülés, hiába mardossa bensőjüket a késztetés, hogy lerántsák a leplet igaz valójukról, és végre kilépjenek a fényre. Mások véleménye, kényszeres megfelelni akarásuk, egyszerűen erejüket veszi attól, hogy változtassanak. Inkább színlelnek továbbra is, igyekeznek mindenki kedvére tenni, nem törődve azzal, hogy mindez szöges ellentéte annak, amire valójában vágynak.  

Képtelenek nemet mondani, kiállni magukért, kimondani a többségtől eltérő véleményüket, s egyszerűen ódzkodnak attól, hogy mások szemében akár egy hajszálnyi repedés is keletkezzen tökéletessé formált, szoborszerű alakjukon. Félnek, hogy mi történik akkor, ha elkezdik megélni valódi önmagukat, ha elébe mennek mindennemű elvárásnak. Félnek, ha feltárják igazi személyüket, ha saját kezükbe veszik életüket, úgy, ahogy az nekik jó, akkor kiesnek környezetük kegyeiből.  Nem számítva, hogy ez éppenséggel a közvetlen környezetük, mint a család, a barátok, a munkatársak, vagy esetlegesen egy teljesen ismeretlen egyén. Hiszen még a legjelentéktelenebb személy is irányító szereppel bír életük hajóján. 

79cc325e2f135d8eb8deedfbbfc07f7d.jpg

Miért van az, hogy nem egy csodás, valamire való ember van, aki még nagyszerűbbé válhatna, ha végre levetkőzné magáról a megfelelés, és színlelés álruháját? Úgy vélem itt az ideje, hogy végre megtanuljuk, miként is éljük életünket mások véleményétől, pressziójától függetlenül. Hogy ki merjük mondani azt, ami bennünk van, legyen bátorságunk álmaink nyomába eredni, s, hogy igenis önmagunkat rakjuk a fontossági ranglétra legtetejére, anélkül, hogy egy csepp bűntudatot is éreznénk emiatt. Persze mindez nem azt jelenti, hogy önző módon gázoljunk át mindenen, és mindenkin, mindössze annyi, hogy tudatosítsuk, mi magunk vagyunk felelősek életünkért, s minden belőlünk indul ki.

Hiszen gondoljuk csak bele, mi a legrosszabb, ami történhet, ha felvállaljuk önmagunkat? Netán, hogy lemorzsolódnak az érdek- és álszent emberek, akik hátráltatják, hogy azon az úton haladjunk, amely valóban a miénk, és elkezdődik igazi életünk? Persze, bizonyára sokkal meseszerűbb egy tökéletes élet- és én képét fenntartani, mivelhogy a kirakatba nem szívesen tesszük ki azt, ami egy kicsit is hagy maga után némi kivetnivalót. Viszont az élet nem mindig szép, s a legkevésbé sem makulátlan.  Így hát ne pocsékoljuk értékes létünket arra, hogy az élet illuzionistái legyünk. Sokkal felszabadítóbb érzés, ha kilépve a fényre a világ elé tárhatjuk azt, akik vagyunk. Alakuljon bárhogyan is.

A túlélők

Küllemük semmivel sem különbözik a többi emberétől. Ugyanúgy szeretnek, csalódnak, reménykednek; alázatos szívvel, felszegett fejjel. Mégis olyan attitűd birtokában vannak, mely által egykönnyen disztingválhatjuk őket.

Ők azok, akik képesek főnixmadár módjára újjáéledni egy-egy bukás hamvaiból. A szenvedés, a fájdalom ezernyi szikrája gyújtja lángra teljes valójukat, s a hit, a végtelen erő az, ami által képesek újjáépíteni önmagukat. Minden egyes halálukat és újjászületésüket magukban hordozva válnak még inkább erősebbé és nívósabbá. Ugyanis a legnagyobb lángok közt lelik meg legmélyebb középpontjukat. Meglehet azonban, hogy ezen pusztítások az idő előrehaladtával sem fájnak kevésbé, ám mégis egyre nagyobb mellszélességgel viselik a rájuk zúduló csapásokat, hogy saját maguk fejlődésére fordíthassák azt. Az efféle eksztatikusság csak hozzájuk ad, nem pedig elvesz.

ec2865c57b9a84414b23773080692891.jpg

Képesek akkor is kitartani, mikor mások már régen megtorpannának a reájuk nehezedő fájdalom súlyától. Nem fogják menekülőre, nem húzódnak csigaházukba, s ha kell, hát oda tartják az életnek másik orcájukat is. Nem akarnak hazudni, tettetni, színlelni, ha kell megélik az életet teljes szépségeben, vagy éppen nyomorúságában, mindennemű szépítés nélkül. Kiállják mások presszióját, még ha ezzel saját, látszólagos megsemmisülésüket is idézik elő. Az algofób ehelyett színlel, és fenntartja a látszatot, hogy személyét egyfajta nimbusz lengje körül, kerülve minden helyzetet, ahol egy kicsit is megégetheti magát. Az életet annak árnyékából kémleli, teljes konformitásban, hogy még véletlenül se essen csorba önbecsülésén, így hát a változástól félve inkább marad a már jól megszokottnál.

Élni így is lehet, de semmiképpen sem érdemes. Hiszen egy túlélő századszorra hamuvá porladva sem adja fel a reményt, nem éri be félbehagyott mondatokkal, elszalasztott lehetőségekkel, 'Mi lett volna ha'- kezdetű monológokkal. Kell számára a bizonyosság, hogy minden tőle telhetőt megtett, legjobb belátása szerint cselekedett, annak ellenére, hogy mindez olykor áldozatokkal, és nem kevés szenvedéssel járt. Esetleges kudarcaiba előbb kicsit belehal, majd túllépve mindezen túléli azt, ahogy annak lennie kell. Újra meg újra.