Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Golden Dawn


2017.aug.18.
Írta: Ott Réka Szólj hozzá!

Boldogtalan boldogságkeresők

Annyian vagyunk és mégsem elegen. Mindannyian ugyanazt akarjuk, és mégis mindig mást. Keressük a boldogságot, mint egy illúziót, s mikor azt hinnénk, hogy megtaláltuk, az tova illanni látszik. Keressük, bár nem tudjuk pontosan mit is, hogyan néz ki, milyen az illata, az íze, a legkevésbé pedig azt, hogy hol lelhetünk rá. Egy egész életet áldozunk arra, hogy a nyomára bukkanjunk. Egy soha véget nem érő utazás ez, ahol örökösen keresve, soha ki nem elégülve, soha meg nem pihenve barangoljunk be az élet zegzugait, mintha azt remélnénk, hogy a nyomára bukkanhatunk egy porosodó szőnyeg alatt, vagy az asztalon felejtett csészében. 

Soha semmi nem jó. Valami, valaki mindig hiányzik; mindig egy kicsit más, kicsit több, kicsit jobb kell. A fényben, melyre vágytunk hiányzik egy pontnyi sötétség, az édességben a leheletnyi keserű, a napsütésben az eső illata. Ha szomjunkat oltjuk, hirtelen éhezni kezdünk, és folyamatosan azt a valamit keressük, ami nincs, ami még hiányzik. De mi is ez? Tudjuk-e egyáltalán? Alakot tud-e ölteni szűkölésünk, vagy csupán az örökös elégedetlenség visszhangjai ezek? A legnagyobb teljességben mindig ott bujkál egy cseppnyi hiány, a kirakósnak egyetlen hiányzó darabkája. A fókusz sohasem azon van, hogy mi az, amit birtokolunk, sokkal inkább azon, hogy mi az, amit még nem, így ragadva benne az elégedetlenség malmának állandó hiányállapotában.14055191_10154549760479866_3031386552737137686_n.jpgÚgy tekintünk a boldogságra, mint a Mount Everest csúcsára, melyet ha sikerült megmásznunk, akkor az áhított csúcson kitűzhetjük kis zászlónkat. De mi is van az addig vezető úttal, vagy ha sikerült elérni célunkat? Utána örökre boldogok tudunk lenni, netán kitűzünk újabb hegycsúcsokat, vagy az is meglehet, hogy mire megérkezünk a 'végállomáshoz' -miközben vért és verítéket nem sajnálva gigantikus hegyeket mászunk meg-, a csúcson megfáradva, már nem tud minket elönteni a boldogság euforikus hulláma? Túl sok időt töltöttünk a mászás közben azzal, hogy elképzeljük milyen is lesz odafent, a levegő, a táj, a kilátás; és száz meg százszor futtattuk végig fejünkben a képet, ahogyan zászlónk rúdja átfúrja a kemény talajt. Azonban a valóságban oda érve, mindez már elmarad, és nem értjük hová is lett a hőn áhított érzés. Elveszett valahol félúton.

Talán, ha tudatosítanánk, hogy a boldogság nem valaminek -vagy valakinek-  a függvénye, ha felismernénk, hogy sziklákat, hegyeket mászva a pillanatban tudjunk maradni, élvezve minden egyes erőfeszítést, legördült verítéket, megfeszült izmot, akkor rájönnénk, hogy az, amit keresünk nem valahol, valamerre, tőlünk mérföldekre álló dolog. Mindvégig bennünk volt és van is, már az úton megtett első lépéseink kezdetétől, és ott volt már akkor is, mikor mi magunk még csak nem is tudatosítottuk létezését. Mikor még nem tudtuk szavakba önteni, csak úgy létezett, természetesen és tisztán, mindennemű erőlködés nélkül. Hányszor élünk a jövőben, elképzelve, hogy mi az, amit meg szeretnénk valósítani -amivel természetesen nincs baj, hiszen szükségünk van célokra, álmokra, vágyakra-, és tévesen azt hisszük, ha mindazt elérjük, akkor végre boldogok lehetünk, akkor minden jó lesz. Nem a jövőben kell keresnünk boldogságunk forrását, valamitől függővé tenni azt. Hiszen boldogok lehetünk itt és most is, ha felismerjük, hogy amit keresünk az nem a materiális világban létezik, hanem bennünk él. Mindössze meg kell engednünk magunknak, hogy tápláljuk, felszínre engedjük, kiterjesszük, függetlenül attól, hogy "odakint" miként is állnak dolgaink.

Többé már nem lakok itt

Elköltöztem. A lakásom kietlen és üres. Elvittem a bútorokat, a falon lógó festményeket, minden egyes ereklyeként őrzött értéktelenséget, s velük együtt a haldokló szobanövényeket. Nem hagytam hátra semmit sem. Csak a csupasz falak maradtak, rajtuk a képkeretek szürke foltjaival, a sarkakban megbúvó repedések, néhol pókhálók, a fapadló megannyi karcolása. Mindössze ezek árulkodnak arról, hogy egykoron élet volt e falak között. Most azonban minden üres, és élettelen. Esti szellőben már nem rebben függöny, nincs asztalon gőzölgő kávé, komódra lecsepegett gyertya viasz, lepedőből áradó szerelem illat. Csend van. Elköltöztem.

Hiába is keresnétek, már nem vagyok itt. Hiába jutok eszetekbe egy-egy magányos órán, fázós éjjelen, amikor arra kárhoztattok, hogy szembesüljetek önnön esendőségetekkel. Mindhiába hagyja el nevem egy sóhaj kíséretében ajkatok, már nem hallom. Hiába kopogtattok szívem ajtaján, mikor elfog benneteket a nosztalgia hullám, hogy két karom reményében leljetek melegségre; átlépve a küszöböt már nem találtok. S hiába is siratjátok a régmúltat, azt érezvén milyen jó is volt egykoron, már mindhiába a későn jött felismerés. Itt már nincs helye renoválásnak, átalakításnak, csinosítgatásnak. Hátrahagytam mindent, és az ajtóban állva egy pillanatra sem néztem hátra, hogy régi szerelmek kísérteteivel hadakozzak.

3ae9980e0575f7ebad3dc04448db5f30.jpg

Ti csak járjatok vissza az éj leple alatt, amikor legégetőbb a szükség, legfájóbb az elbaltázott múlt. Kucorodjatok le a kanapé helyére, dőljetek végig a képzeletbeli ágyon, keressétek szemem, halljátok nevetésem, nyúljatok kezem után. De már hiába is nyúltok értem, mert ami tenyeretek közé préselődik, az csupán az ott felejtett parfümöm részegítő illata. Tán még a gramofonból is felcsendülni hallatszik forró nyári esték füstös jazz dallamai, még több emlékkel rohamozva meg múltidéző kedvetek. De ez mind már nem én vagyok, mindössze egy délibáb, egy kísértet, egy látomás. Én már rég messze járok. 

Mily részvétet is érzek irántatok, kik a múltban ragadtatok, mert az akkori jelent képtelenek voltatok megragadni és megélni. Hagytátok, hogy kifolyjon minden az ujjaitok között, mint a finom homok. Most már késő a szánakozás, a tudat, hogy eltékozoltatok. Hiába kerestek, kutattok, forgatjátok fel értem az egész világot, már sehol sem leltek. Semmivé foszlottam, akár azok a ködös hajnalok, mikor tőlem sietve távoztatok. Most már maradnátok, szeretnétek, dacolnátok a fájó reggelekkel, a bizonytalan jövővel, s tán még önmagatokkal is. Elpocsékolt hiábavalóságok. Ti csak maradjatok, legyetek vendégeim, révedezzetek elmúlt fiatalságotok napjai fölött, mikor még minden lehetett volna, s most semmi nincs, de ne feledjétek: én többé már nem lakok itt.

Az igazi férfi, és az igazi nő

Sokáig élt a fejemben egyfajta mítosz, miszerint milyennek kellene lennie az igazi, nagybetűs nőnek, és vele párhuzamosan, a számára tükörképet jelentő férfinak. De létezik-e ilyen, s ha igen, akkor mitől is igazi az igazi? Van-e erre egyetemes példa, egzakt szabály, mely által kiderülne, hogy akivel dolgunk van, az igazi-e, és mi magunk mennyire vagyunk azok? S ha már az igazira vágyunk, akkor fel kell tenni a kérdést magunkban, hogy mi vajon azok vagyunk-e? Nem inkább arról van-e szó, hogy mindez, csupán az egyén által felállított követelményrendszer kivetülése, amely azt hivatott kifejezni, hogy melyek azok a dolgok, amikbe görcsösen kapaszkodva elvárunk a másik féltől? Mindössze elvárások, nem többek. 

Amennyiben pedig így van, akkor szomorúan kell közölnöm, hogy az igazi ebben az esetben olyan lesz, akár egy láda kincs, melynek térképét ámbár birtokoljuk, azonban mégsem bukkanunk a nyomára soha. El kéne felejtenünk a buta követelményrendszerünk szürreális pontjait, melyek szerint tipizáljuk az egyes gendereket. Az igazi nő, odaadó, szenvedélyes, független és a többi, míg az igazi férfi erős, két lábbal áll a földön, oltalmazó és még sorolhatnánk a végtelenségig. Elvárások sokasága. Ugyanis az évek során a pátosz, melyben a nagybetűset kerestük, egyre inkább csillapodik, egyre inkább fakul, s valahogy még mindig nem jön, mindig nem találjuk. 

screenshot_2016-10-11-20-47-25.png

Ma már számos helyen olvashatjuk, hogy milyen az igazi nő és férfi. Ezzel még inkább elmélyítve az emberben egyfajta elvárássokaságot, egy rostát, vagy éppen mintát, amely mindenkire ráhúzható lenne, és uram bocsánat, ha valaki nem az, akkor tessék rosszul éreznie magát, vagy lehajtott fejjel tovább állnia. Emberek vagyunk. Tele oly sok széppel és jóval, felfedezni való csodával, de mindezek mellett nem kevés hibával is. Nem vagyunk tökéletesek, és ez így van jól. De, ami talán a legfontosabb, korántsem vagyunk egyformák. Nem attól lesz valaki igazi, hogy ráruházhatjuk az álomból szőtt kabátunkat, hiszen előbb vagy utóbb csalódottan vesszük tudomásul, ha az nem illik rá.

Persze mindezek mellett az emberben mégis van egy fajta elvárás a másikkal szemben -és nincs is ezzel baj-, ám nem mindegy, hogy valami elérhetetlenre, nem létezőre, már-már földöntúlira ácsingózunk, vagy a realitás talaján maradva vágyunk arra a valakire. Ne az igazit keressük, az ízig-vériget, a nagybetűst, az álomszerűt, a nem létezőt. Keressük a húsvért, a valódit, a tökéletlenül is tökéleteset, aki attól válik igazivá, mert jó vele, és nem azért mert egy álomfelhő puhaságából ruházzuk fel nem létező tulajdonságokkal, hanem két lábbal állva a földön látjuk annak, aki, minden erényével és hibájával együtt. Ugyanis sokszor az édeni követelményrendszer egyfajta feszengést, bizonytalanságot válthat ki a másikból, úgy érezvén, hogy olyat várnak el tőle, aminek ő még csak a közelében sem lesz soha. Így történvén, hogy az előbb vagy utóbb menekülőre fogva, jó messzire elkerüli az 'igazi' címszó alatt futó elvárásáradat fojtogató légkörét.

Szeretetszajhák

Mindig meglepődöm azon, hogy egy szakítást követően néhány ember miként képes szinte egyik napról a másikra beleugrani egy újabb kapcsolatba, viszonyba, vagy nevezzük bárminek is, úgy, hogy szívében még megannyi érzés dúl? Mintha az előző személy még csak a térkép színén sem lett volna soha, úgy válik a semmivé az emléke egy szempillantás alatt. Még ki sem lépett a régiből, a lába máris egy új személy meghódításának ösvényeit tapossa. A régi kapcsolatot még csak arra sem méltatva, hogy néhány perc néma csenddel adózzon a letűnt szerelem halálának emléke fölött.

Hogy végérvényesen lezárja, megtisztelje, hiszen ha el is múlt, volt idő, mikor egészen másként álltak a dolgok. Ehelyett máris egy új kapcsolatba feledkezve, a korábbi batyut még csak le sem téve viszi magával a szívét nyomó terhet a következőbe. A kérdés azonban az, hogy elkezdhető-e valami új úgy, hogy a régmúlt szerelmek kísértete esténként még az újdonsült szerető ágya mellett kísértenek? És egyáltalán a jelenlegi emberről szólnak-e az érzések? Vagy mindössze arról van szó, hogy az efféle impulzivitásban elviselhetőbb az özvegyi gyász egy új frigy oldalán?

19756583_1512126245474465_8397150748898865678_n.jpg
Nem a félelemről szól-e mindez? Az emberre hirtelen rászakadó időtöbbletről, az egész nap néma telefonról, az elmaradt szerelmi rítusokról, a fájó magányról? Így hát minél gyorsabban vigasztalódva más valaki oldalán elviselhetőbb minden, és becsapva azt hiszik, hogy mindez úgy jó, ahogy van? Ez mar rég nem az új kapcsolatról szól, hogy mennyire szép, mennyire eszményi, mindössze arról, hogy ők a szeretet szajhái, az egyedülléttel megbirkózni képtelenek, ezért hát mindegy is, hogy ki az, akibe elsőként bele botlanak. Hiszen a párnán még érezhető a múltbéli szerelem fullasztó illata, mikor már az új szeretőé kísérli meg elfedni azt.

Egy szakítást követő magány zenitje más megvilágításba helyezheti az egyébként is kusza dolgokat. Távol álljon bármiféle moralizálás, hiszen vannak helyzetek, mikor az ember szívében már hamarabb következik be a lezárás, és az elengedés, semmint fizikálisan is megtörténne az. De mi van akkor, amikor a delikvens még meglévő érzésekkel, anélkül, hogy szembenézne valaminek az elmúlásával menekül egy idegen karjaiba? Azt remélvén, hogy szinte észrevétlenül, átmenet és szünet nélkül kapja meg azt a szeretet töltetet, melyet ezidáig is. Viszont minden ember más, és a régi terheket lerakva meg kell adni az esélyt annak, hogy elkezdődhessen valami új. Valami új, valami más, valami, ami az előzőtől teljesen független, és nem csak azért jött létre, hogy betöltsön egy rést, sebtapaszként funkcionáljon, vagy elviselhetőbbé tegye az egyén agóniáját.

Mennyit ér az ember?

Mennyit ér az ember, kinek az életről sejtése van, de fogalma nincsen? Ki a próbatételeket csupán a mesékből ismeri, mert az élet annyi számára, amit mások regélnek el neki, és sosem kellett megküzdenie nemhogy a hétfejű sárkánnyal, de a létezéssel együtt járó kardinális nehézségekkel sem. Így hát felmerül a kérdés, hogy ebben az esetben egy ilyen ember, vajon értékelni tud-e bármit is?

Hiszen Ő az, kinek kisujját szükségtelen volt mozdítania ahhoz, hogy az életben önerőből bármit is elérjen. Mindent, amit magáénak tudhat, azt másoknak köszönheti, így hát a verítékkel együtt járó siker mámoros eufóriáját sem ízlelhette meg soha. Számára az a természetes, ha elvesz, és semmit sem kell adnia cserébe. Megszokta, hogy az életet ezüst tálcán fogyassza el a legrövidebb, akadályoktól mentes úton.

d436c3b999371bf68792127506b6854b.jpg

Mennyit ér az ember, kiben nincs egy szemernyi kitartás sem? Kinek sohasem kellett küzdenie, sosem bukott el, így hát talpra állnia sem kellett ahhoz, hogy a konklúziókat levonva raktározza el magában egy alapjaiban megrengető bukás élményét. Mert a burok, amelyben él, bizony rózsaszín bársonnyal bélelt és legfőképpen biztonságos. Legalább is egy ideig.

Ugyanis, még a legstabilabb burok is megreped egyszer, és akkor az ember, aki mindaddig csak sejtett, de sohasem élt, egyszer csak a kőkemény valóság talajára érkezik. Ott már közel sem olyan eszményi, és hívogató minden. Ekkor jön el az a pont, ahol szembesülnie kell az élet másik -vagy inkább valódi- oldalával is. És ez a felismerés egy ilyen személy számára erőt próbálóbb lehet minden másnál, szemben azzal, aki mindvégig két lábbal állt a földön . Ilyenkor mutatkozik meg az ember mezítelen, igaz lénye, mikor már nincs kényelmes burok, mérséklő válaszfal, közvetett siker. Ekkor derül ki, hogy mennyit is ér az ember, úgy igazán?

Lényed hajtómotorja

Téged mi az, ami hajt, húz, vezényel? Mi az a hang, amiért nap, mint nap erőt veszel magadon, hogy kikászálódj reggel az ágyadból? Mi az, amiért megéri, amiért még mindig itt vagy, ami miatt úgy érzed, hogy erősnek kell lenned, hogy még nem elég, hogy még egy kicsivel több erő, lépés, tenni akarás kell? Hogy nincs ilyen? Ugyan, kérlek, hiszen mindannyiunknak van hajtómotorja, amely megállás nélkül, fáradhatatlanul zakatol bennünk. Legfeljebb nem mindig vagyunk képesek rá, hogy meghalljuk ezt, a lényünk mélyéről fakadó zizegést. S mikor azt hinnék végleg tova illant, örökre elhallgatott, akkor újra felüti fejét a hang, az érzés.

Mi az, amit szenvedéllyel, teljes odaadással csinálni tudsz? Ami örömet okoz, ami által átjárja minden egyes sejted az élni akarás, a szabadság érzése, a végtelen boldogság? Amitől azt érzed, hogy élni jó, hogy a nap is érted ragyog, és minden úgy szép, úgy jó, ahogy van?  Ami elfeledteti veled, hogy az élet néha rideg, és nehéz is tud lenni? Ami által egy más világban veted meg lábaidat, ahol egy kis időre megszűnni látszik minden és mindenki? Ami miatt fáradtan, összetörten is képes vagy felülemelkedni saját magad esendőségén? Mi az, ami rólad szól, független mindenki mástól, és újra meg újra inspirálni, motiválni tud?

47d524417a6e5530ed9a52bed3f0681a.jpgNos, tudod már? Ugye hogy? Érzed, hallod? Hát akkor soha ne hagyd elillanni ezt a zizegést, a vibrálást, ezt a hangot, amely buzdít, magával ragad, és arra késztet, hogy álmaid nyomába szegődj! Nem számít, hogy mennyire tűnik göröngyösnek az út, hogy mennyi látszólagos nehézséggel jár mindez, vagy hányan fognak ferde szemmel nézni rád emiatt. Lépj túl a korlátaidon, a félelmeiden, és csináld azt, amit szeretsz, ami feltölt, ami többé tesz! Tűnjék ez bármennyire is gyerekesnek, rózsaszín felhőből épített vágyálomnak, vagy teljesen eszementnek, netán irracionálisnak. Mindannyiunknak kell, hogy legyen valami, ami miatt képesek vagyunk haladni utunkon, egy cél, egy álom, egy történet, ami csak a miénk, ami csak rólunk szól.

Kirakat emberek

Akárhova nézek, mindenhol látszólagos tökéletességet, színlelt boldogságot, fiktív életeket látok. Ők a kirakat emberek, akik idejük nagy részét azzal töltik, hogy fenntartsák a külvilág számára látszólagos és eszményi életüket. A többi ember számára úgy tűnhet, hogy életük, és legfőképpen személyük feddhetetlen, valamint irigylésre méltó. Ha viszont kihunynak a fények, a függöny pedig legördül, s a színfalak mögött már nem vizslatnak kritikus szemek, akkor nem marad más, mint beteljesületlen vágyak, elszalasztott lehetőségek, félelem, bizonytalanság, s egy meg nem élt élet.

Viszont hiába a színfalak mögötti szembesülés, hiába mardossa bensőjüket a késztetés, hogy lerántsák a leplet igaz valójukról, és végre kilépjenek a fényre. Mások véleménye, kényszeres megfelelni akarásuk, egyszerűen erejüket veszi attól, hogy változtassanak. Inkább színlelnek továbbra is, igyekeznek mindenki kedvére tenni, nem törődve azzal, hogy mindez szöges ellentéte annak, amire valójában vágynak.  

Képtelenek nemet mondani, kiállni magukért, kimondani a többségtől eltérő véleményüket, s egyszerűen ódzkodnak attól, hogy mások szemében akár egy hajszálnyi repedés is keletkezzen tökéletessé formált, szoborszerű alakjukon. Félnek, hogy mi történik akkor, ha elkezdik megélni valódi önmagukat, ha elébe mennek mindennemű elvárásnak. Félnek, ha feltárják igazi személyüket, ha saját kezükbe veszik életüket, úgy, ahogy az nekik jó, akkor kiesnek környezetük kegyeiből.  Nem számítva, hogy ez éppenséggel a közvetlen környezetük, mint a család, a barátok, a munkatársak, vagy esetlegesen egy teljesen ismeretlen egyén. Hiszen még a legjelentéktelenebb személy is irányító szereppel bír életük hajóján. 

79cc325e2f135d8eb8deedfbbfc07f7d.jpg

Miért van az, hogy nem egy csodás, valamire való ember van, aki még nagyszerűbbé válhatna, ha végre levetkőzné magáról a megfelelés, és színlelés álruháját? Úgy vélem itt az ideje, hogy végre megtanuljuk, miként is éljük életünket mások véleményétől, pressziójától függetlenül. Hogy ki merjük mondani azt, ami bennünk van, legyen bátorságunk álmaink nyomába eredni, s, hogy igenis önmagunkat rakjuk a fontossági ranglétra legtetejére, anélkül, hogy egy csepp bűntudatot is éreznénk emiatt. Persze mindez nem azt jelenti, hogy önző módon gázoljunk át mindenen, és mindenkin, mindössze annyi, hogy tudatosítsuk, mi magunk vagyunk felelősek életünkért, s minden belőlünk indul ki.

Hiszen gondoljuk csak bele, mi a legrosszabb, ami történhet, ha felvállaljuk önmagunkat? Netán, hogy lemorzsolódnak az érdek- és álszent emberek, akik hátráltatják, hogy azon az úton haladjunk, amely valóban a miénk, és elkezdődik igazi életünk? Persze, bizonyára sokkal meseszerűbb egy tökéletes élet- és én képét fenntartani, mivelhogy a kirakatba nem szívesen tesszük ki azt, ami egy kicsit is hagy maga után némi kivetnivalót. Viszont az élet nem mindig szép, s a legkevésbé sem makulátlan.  Így hát ne pocsékoljuk értékes létünket arra, hogy az élet illuzionistái legyünk. Sokkal felszabadítóbb érzés, ha kilépve a fényre a világ elé tárhatjuk azt, akik vagyunk. Alakuljon bárhogyan is.

Köszönöm a múlt árnyainak

Köszönöm minden egyes embernek, aki valaha az életem része volt. Függetlenül attól, hogy mindössze pár hónap, netán évek, egy találkozó vagy éppen egy szemvillanás erejéig. Köszönöm mindannak az embernek, akik valahol valamikor megérintették a lelkemet, netán szívemet, s tették mindezt észrevétlenül vagy olykor könyörtelenül.

Köszönöm azokat a szerelmeket, melyeket szerelemnek hittem; a naiv fellángolásokat, melyek füstje nagyobbnak bizonyult, mint maga a lángjuk; köszönöm a soha be nem teljesülő vágyódásokat; a távolról csodálásokat; az ideig-óráig tartó liezonokat; a pillanatokat, melyekben azt éreztem haza érkeztem; köszönöm, hogy megélhettem pillanatnyi csodákat.

Köszönöm azoknak is, akik hamis vágyakat ültettek szívembe; köszönöm az ígérgetőknek, a hitegetőknek; a túl szép, hogy igaz legyen típusú kapcsolatoknak; azoknak, akik szerettek, de nem eléggé; akik egykönnyen tovább álltak; azoknak, akik körmönfont módon játszották a szerelem nevű játékot; akik darabjaira hasították szívemet; akiknek nem volt kitartásuk, hogy elmerüljenek, megismerjenek, felfedezzenek.

18011149_1466352320083421_5385094284089792243_n.jpg

Köszönöm akkor is, ha szívemben valaha egy csepp hála sem volt. Ha egykor gyűlöltem, szitkozódtam, darabjaimra hullottam. Tudom, volt, hogy én álltam tova könnyedén, vagy mondtam ki a végszót. Én voltam az, aki sebzett, bántott, játszadozott. Olykor egyik, míg van, hogy a másik oldalon kell álljunk ahhoz, hogy megtapasztjuk milyen a másik cipőjét viselni. Az életben változnak a szereposztások, de lényegük állandó.

Egy biztos, nem bánok semmit sem. Életem részei kellett legyetek, és ugyanígy fordítva. Nélkületek ma nem lennék az, aki. Volt, hogy elvettetek, kisemmiztetek, ugyanakkor mégis életemhez adtatok. Az élet paradoxona ez. Mert nincs létezésünknek nagyobb tanítómestere, mint kapcsolataink, nem számítva, hogy a magasságokba repítenek, vagy a pokol legkínzóbb bugyrait járjuk meg miattuk. Hiszen a köztes lét nem mozdít semerre sem. Hálásnak kell lenni, bárhogyan is alakult, mert egyetlenegy találkozás sem hiábavaló. Életünk történetei ezek, melyek által folyamatosan tanulva, fejlődve képessé válunk arra, hogy mások életébe változást hozva tanítsunk mi magunk is.

Vágyom rád, mégis félek

Miért van az, hogy az emberek többsége fél? Fél bármit is kezdeni egy mély lelkületű egyénnel. Hiába keresi, kutatja, hiába vágyik rá, ha mégis szembe jön vele, egyszerűen csontjáig hatol a tehetetlenség, hogy most hogyan is tovább.

Mert az ilyen embert nem lehet pár szempilla rebegtetéssel lenyűgözni, itt már rég kifulladtak a felszínes bájcsevejek, a klisékbe illő ismerkedési rítusok. Ugyanis egy ilyen partner egykönnyen feltehet olyan kérdéseket, mellyel a lélek addig elhagyatott, járatlan ösvényeire tévedünk. Miért félünk attól, akinek mélysége van? Aki nem egyszerű, nem szokványos, már-már különc, és a legkevésbé sem sztereotipizálható. Aki az életet más oldaláról közelíti meg, akit nem tudunk irányítani, aki nem nyitott könyv. Aki nem csupán a dolgok felszínét kémleli, de képes mögéjük is tekinteni. 

love.jpg

Inkább beérjük egy olyan partnerrel, aki a legkevésbé sem kihívás, aki kevesebb fejtörést okozva egykönnyen átugorhatunk, irányíthatunk? Egyszerűbb, ha hozzánk emelkednek fel, semmint lépést tartani a másikkal, vagy éppenséggel mi magunknak nagyobbá és jobbá lennünk? Hiszen félő, hogy egy mély lelkületű ember mellett szembe kell néznünk saját magunk esendőségével is.

Elég lenne valaki, akinek mindössze lelkének felszínét súroljuk, mindenféle egyéb bonyodalommal járó betekintés nélkül? Miért félünk attól, aki mélyebbre húz, magával ragad, érzések, színek, illatok kavalkádját tárja elénk? Miért félünk a szentenciózus beszélgetésektől, egy vesénkig hatoló pillantástól, a mindent felülíró érintésektől, lelkünk mezítelenségétől? Mert félünk, hogy netán meglátjuk nem csak a szépet, de a dolgok igaz valóját is a másikban, s ezáltal önmagunkban is?  

A túlélők

Küllemük semmivel sem különbözik a többi emberétől. Ugyanúgy szeretnek, csalódnak, reménykednek; alázatos szívvel, felszegett fejjel. Mégis olyan attitűd birtokában vannak, mely által egykönnyen disztingválhatjuk őket.

Ők azok, akik képesek főnixmadár módjára újjáéledni egy-egy bukás hamvaiból. A szenvedés, a fájdalom ezernyi szikrája gyújtja lángra teljes valójukat, s a hit, a végtelen erő az, ami által képesek újjáépíteni önmagukat. Minden egyes halálukat és újjászületésüket magukban hordozva válnak még inkább erősebbé és nívósabbá. Ugyanis a legnagyobb lángok közt lelik meg legmélyebb középpontjukat. Meglehet azonban, hogy ezen pusztítások az idő előrehaladtával sem fájnak kevésbé, ám mégis egyre nagyobb mellszélességgel viselik a rájuk zúduló csapásokat, hogy saját maguk fejlődésére fordíthassák azt. Az efféle eksztatikusság csak hozzájuk ad, nem pedig elvesz.

ec2865c57b9a84414b23773080692891.jpg

Képesek akkor is kitartani, mikor mások már régen megtorpannának a reájuk nehezedő fájdalom súlyától. Nem fogják menekülőre, nem húzódnak csigaházukba, s ha kell, hát oda tartják az életnek másik orcájukat is. Nem akarnak hazudni, tettetni, színlelni, ha kell megélik az életet teljes szépségeben, vagy éppen nyomorúságában, mindennemű szépítés nélkül. Kiállják mások presszióját, még ha ezzel saját, látszólagos megsemmisülésüket is idézik elő. Az algofób ehelyett színlel, és fenntartja a látszatot, hogy személyét egyfajta nimbusz lengje körül, kerülve minden helyzetet, ahol egy kicsit is megégetheti magát. Az életet annak árnyékából kémleli, teljes konformitásban, hogy még véletlenül se essen csorba önbecsülésén, így hát a változástól félve inkább marad a már jól megszokottnál.

Élni így is lehet, de semmiképpen sem érdemes. Hiszen egy túlélő századszorra hamuvá porladva sem adja fel a reményt, nem éri be félbehagyott mondatokkal, elszalasztott lehetőségekkel, 'Mi lett volna ha'- kezdetű monológokkal. Kell számára a bizonyosság, hogy minden tőle telhetőt megtett, legjobb belátása szerint cselekedett, annak ellenére, hogy mindez olykor áldozatokkal, és nem kevés szenvedéssel járt. Esetleges kudarcaiba előbb kicsit belehal, majd túllépve mindezen túléli azt, ahogy annak lennie kell. Újra meg újra.