„Nőnek lenni piszok nehéz.” – konstatálom magamban egy belenyugvó sóhaj kíséretében, miközben a szokásos, reggeli fürdőszobai teendőimet végzem. De ha már itt tartunk, akkor mitől is nő a nő? – kalandozok tovább gondolatban, míg csücsörítő szájjal az utolsó simításokat végzem gondosan felvitt sminkemen.

Hiszen ma már alig van valami, ami megkülönböztetné a nőket a férfiaktól, vagy amiért szüksége lenne egyiknek a másikra. Ugyanúgy hordunk nadrágot – a szó valós, és átvitt értelmében is -, van állásunk, tudunk lakást bérelni, autót vezetni, sőt, ha arról van szó, már rutinosan cseréljük ki a kiégett villanykörtét, és férfiakat megszégyenítő módon, rekordidő alatt szereljük össze az IKEA-s bútort. Akkor mégis, mi az a valami, ami engem, „gyengébbik nemet” nővé tesz? Az estlegesen látható és láthatatlan nemi jellegek különbözőségei? Ennyi lenne csupán? Néha azt érzem mára mindössze ennyi, ami megmaradt. Nincs több. Az az évezredek óta jelenlévő, láthatatlan valami, amitől Juli Juli, Pisti pedig Pisti, egyre inkább eltűnni látszik.

Ténykedésemet tovább folytatom a hálószobai tükör előtt, miközben belesimulok a füstszínű harisnyába, majd a szűk, testhezálló ceruzaszoknyába. A tükörbe nézve elégedetten konstatálom a végeredményt, hogy fizimiskám teljesen nőszerű, ám mégsem hagy nyugodni reggeli agóniám. Eszembe jutnak anyám sokszor szajkózott szavai, miszerint: „A mai nő még csak véletlenül se függjön senkitől, pláne ne egy hímtől. Ha elég okos, akkor megteremti magának mindazt, amire szüksége van, anélkül, hogy kiszolgáltatottjává válna bárkinek is.” Nem hibáztatom ezekért a gondolatokért, hiszen életének jelentős részét sokkal inkább erős férfiként, semmint törékeny nőként kényszerült élni. Ám ezek a szavak mégis keserű pirulaként hatnak istennői lényemnek.

Hiába az egyre inkább elmosódni látszó határvonal, mégis munkálkodik mindnyájunkban az a valami, amit - azon felül, hogy boldogok akarunk lenni-, egy életen át keressük a másikban. Hiszen mit is akarunk mi nők a férfitól? Legyen erős, talpraesett, érezzük magunkat biztonságban mellette, és lehetőleg legyen tökös is. Mindezek pedig hangzanak el sokszor azon nők szájából, akik önmagukat „erős nőnek” titulálva az első hímneműt hazavágva, verbálisan kasztrálják azt, hogy megtartsák saját maguk, féltve őrzött autonóm voltát. Mégis mi a baj velünk, mai nőkkel? Várjuk a királyunkat, azt az igazit, mindent és mindenkit felülírót, ám elfelejtettük, hogy ahhoz, hogy királyságunkban rendjén menjenek a dolgok, a király mellett szelíden, királynőként kell ülnünk, emelve őt, nem pedig letaszítani a trónról. Olyat pedig még senki sem látott, hogy egy királyságot két király igazgasson vállvetve, igaz?

Mennyi kapcsolatnak kell még kudarcba fulladnia ahhoz, hogy észrevegyük, nem a másik ember a szemét, hanem egyszerűen kisiklottunk nemiségünkből ebben az összemosódott világban?

Megváltozott a világ. Valahogy mást jelent nőnek lenni, mint nagyanyáink idejében, ám amit keresünk az nem változott, csak mi változtunk a nem jó irányba. Nem könnyű a női lét, mert erősnek kell lenni, meg függetlennek, meg még ezernyi másnak, ami oly távol áll tőlünk, mert ezt sulykolja belénk ma már minden. De milyen áron? Meddig kell torzulnia még az egyik, és vele párhuzamosan a másik nemnek, hogy észrevegyük, hogy tökös nőnek jó lenni, szenzitív férfinak meg cuki, csak a kettő valahogy nem vezet sehová sem? Mert valahol félúton elveszik belőlünk mindaz, ami születésünktől fogva rendeltetésünk, ami igaz lényünk. Mennyi kapcsolatnak kell még kudarcba fulladnia ahhoz, hogy észrevegyük, nem a másik ember a szemét, hanem egyszerűen kisiklottunk nemiségünkből ebben az összemosódott világban? Elfelejtettük, hogy erősnek lenni másként kell lennünk, mint egy férfinek, hogy közben nőként semmit se veszítünk puhaságunkból, gyengédségünkből, női mivoltunkból.

Merengésemből felocsúdva a tükörbe nézek, és végigpásztázok magamon. Párás szemmel vizslatom a nőt, aki visszatekint rám. Merthogy az vagyok, csak a vak nem látja. Ám az vagyok úgy istenigazából is? Bevallom, nem megy az olyan egyszerűen, mint szeretném. Ám mostanra felismertem, hogy az út, amit nőként járnom kell, az nem az erő, nem az igazam folyamatos keresése, sem a hangos szóváltásokba torkolló harcoké.  Sokkal inkább az érzelmeké, a gyengédségé, azé a csendesen, szelíden megbúvó valamié, amiért nő vagyok, nem csak küllememben, hanem egész lényemben, és amiért jó annak lennem. Igen, nőnek lenni piszok nehéz és folyamatos meló, hogy ebben a felbolydult világban visszataláljunk saját hangunkhoz. Viszont legyen ez minden zátonyra futott kapcsolat, hangos szitkozódás  és boldogtalanság mementója. Engedjük meg, hogy azok legyünk, akiknek lennünk kell, anélkül, hogy folyamatosan harcolnánk ellene, vagy felül akarnánk kerekedni rajta, és egymáson.

Annyian vagyunk és mégsem elegen. Mindannyian ugyanazt akarjuk, és mégis mindig mást. Keressük a boldogságot, mint egy illúziót, s mikor azt hinnénk, hogy megtaláltuk, az tova illanni látszik. Keressük, bár nem tudjuk pontosan mit is, hogyan néz ki, milyen az illata, az íze, a legkevésbé pedig azt, hogy hol lelhetünk rá. Egy egész életet áldozunk arra, hogy a nyomára bukkanjunk. Egy soha véget nem érő utazás ez, ahol örökösen keresve, soha ki nem elégülve, soha meg nem pihenve barangoljunk be az élet zegzugait, mintha azt remélnénk, hogy a nyomára bukkanhatunk egy porosodó szőnyeg alatt, vagy az asztalon felejtett csészében. 

Soha semmi nem jó. Valami, valaki mindig hiányzik; mindig egy kicsit más, kicsit több, kicsit jobb kell. A fényben, melyre vágytunk hiányzik egy pontnyi sötétség, az édességben a leheletnyi keserű, a napsütésben az eső illata. Ha szomjunkat oltjuk, hirtelen éhezni kezdünk, és folyamatosan azt a valamit keressük, ami nincs, ami még hiányzik. De mi is ez? Tudjuk-e egyáltalán? Alakot tud-e ölteni szűkölésünk, vagy csupán az örökös elégedetlenség visszhangjai ezek? A legnagyobb teljességben mindig ott bujkál egy cseppnyi hiány, a kirakósnak egyetlen hiányzó darabkája. A fókusz sohasem azon van, hogy mi az, amit birtokolunk, sokkal inkább azon, hogy mi az, amit még nem, így ragadva benne az elégedetlenség malmának állandó hiányállapotában.Úgy tekintünk a boldogságra, mint a Mount Everest csúcsára, melyet ha sikerült megmásznunk, akkor az áhított csúcson kitűzhetjük kis zászlónkat. De mi is van az addig vezető úttal, vagy ha sikerült elérni célunkat? Utána örökre boldogok tudunk lenni, netán kitűzünk újabb hegycsúcsokat, vagy az is meglehet, hogy mire megérkezünk a 'végállomáshoz' -miközben vért és verítéket nem sajnálva gigantikus hegyeket mászunk meg-, a csúcson megfáradva, már nem tud minket elönteni a boldogság euforikus hulláma? Túl sok időt töltöttünk a mászás közben azzal, hogy elképzeljük milyen is lesz odafent, a levegő, a táj, a kilátás; és száz meg százszor futtattuk végig fejünkben a képet, ahogyan zászlónk rúdja átfúrja a kemény talajt. Azonban a valóságban oda érve, mindez már elmarad, és nem értjük hová is lett a hőn áhított érzés. Elveszett valahol félúton.

Talán, ha tudatosítanánk, hogy a boldogság nem valaminek -vagy valakinek-  a függvénye, ha felismernénk, hogy sziklákat, hegyeket mászva a pillanatban tudjunk maradni, élvezve minden egyes erőfeszítést, legördült verítéket, megfeszült izmot, akkor rájönnénk, hogy az, amit keresünk nem valahol, valamerre, tőlünk mérföldekre álló dolog. Mindvégig bennünk volt és van is, már az úton megtett első lépéseink kezdetétől, és ott volt már akkor is, mikor mi magunk még csak nem is tudatosítottuk létezését. Mikor még nem tudtuk szavakba önteni, csak úgy létezett, természetesen és tisztán, mindennemű erőlködés nélkül. Hányszor élünk a jövőben, elképzelve, hogy mi az, amit meg szeretnénk valósítani -amivel természetesen nincs baj, hiszen szükségünk van célokra, álmokra, vágyakra-, és tévesen azt hisszük, ha mindazt elérjük, akkor végre boldogok lehetünk, akkor minden jó lesz. Nem a jövőben kell keresnünk boldogságunk forrását, valamitől függővé tenni azt. Hiszen boldogok lehetünk itt és most is, ha felismerjük, hogy amit keresünk az nem a materiális világban létezik, hanem bennünk él. Mindössze meg kell engednünk magunknak, hogy tápláljuk, felszínre engedjük, kiterjesszük, függetlenül attól, hogy "odakint" miként is állnak dolgaink.

Akárhova nézek, mindenhol látszólagos tökéletességet, színlelt boldogságot, fiktív életeket látok. Ők a kirakat emberek, akik idejük nagy részét azzal töltik, hogy fenntartsák a külvilág számára látszólagos és eszményi életüket. A többi ember számára úgy tűnhet, hogy életük, és legfőképpen személyük feddhetetlen, valamint irigylésre méltó. Azonban ha kihunynak a fények, a függöny pedig legördül, s a színfalak mögött már nem vizslatnak kritikus szemek, akkor nem marad más, mint beteljesületlen vágyak, elszalasztott lehetőségek, félelem, bizonytalanság, s egy meg nem élt élet.

Viszont hiába a színfalak mögötti szembesülés, hiába mardossa bensőjüket a késztetés, hogy lerántsák a leplet igaz valójukról, és végre kilépjenek a fényre. Mások véleménye, kényszeres megfelelni akarásuk, egyszerűen erejüket veszi attól, hogy változtassanak. Inkább színlelnek továbbra is, igyekeznek mindenki kedvére tenni, nem törődve azzal, hogy mindez szöges ellentéte annak, amire valójában vágynak.  

Képtelenek nemet mondani, kiállni magukért, kimondani a többségtől eltérő véleményüket, s egyszerűen ódzkodnak attól, hogy mások szemében akár egy hajszálnyi repedés is keletkezzen tökéletessé formált, szoborszerű alakjukon. Félnek, hogy mi történik akkor, ha elkezdik megélni valódi önmagukat, ha elébe mennek mindennemű elvárásnak. Félnek, ha feltárják igazi személyüket, ha saját kezükbe veszik életüket, úgy, ahogy az nekik jó, akkor kiesnek környezetük kegyeiből.  Nem számítva, hogy ez éppenséggel a közvetlen környezetük, mint a család, a barátok, a munkatársak, vagy esetlegesen egy teljesen ismeretlen egyén. Hiszen még a legjelentéktelenebb személy is irányító szereppel bír életük hajóján. 

Miért van az, hogy nem egy csodás, valamire való ember van, aki még nagyszerűbbé válhatna, ha végre levetkőzné magáról a megfelelés, és színlelés álruháját? Úgy vélem itt az ideje, hogy végre megtanuljuk, miként is éljük életünket mások véleményétől, pressziójától függetlenül. Hogy ki merjük mondani azt, ami bennünk van, legyen bátorságunk álmaink nyomába eredni, s, hogy igenis önmagunkat rakjuk a fontossági ranglétra legtetejére, anélkül, hogy egy csepp bűntudatot is éreznénk emiatt. Persze mindez nem azt jelenti, hogy önző módon gázoljunk át mindenen, és mindenkin, mindössze annyi, hogy tudatosítsuk, mi magunk vagyunk felelősek életünkért, s minden belőlünk indul ki.

Hiszen gondoljuk csak bele, mi a legrosszabb, ami történhet, ha felvállaljuk önmagunkat? Netán, hogy lemorzsolódnak az érdek- és álszent emberek, akik hátráltatják, hogy azon az úton haladjunk, amely valóban a miénk, és elkezdődik igazi életünk? Persze, bizonyára sokkal meseszerűbb egy tökéletes élet- és én képét fenntartani, mivelhogy a kirakatba nem szívesen tesszük ki azt, ami egy kicsit is hagy maga után némi kivetnivalót. Viszont az élet nem mindig szép, s a legkevésbé sem makulátlan.  Így hát ne pocsékoljuk értékes létünket arra, hogy az élet illuzionistái legyünk. Sokkal felszabadítóbb érzés, ha kilépve a fényre a világ elé tárhatjuk azt, akik vagyunk. Alakuljon bárhogyan is.

Küllemük semmivel sem különbözik a többi emberétől. Ugyanúgy szeretnek, csalódnak, reménykednek; alázatos szívvel, felszegett fejjel. Mégis olyan attitűd birtokában vannak, mely által egykönnyen disztingválhatjuk őket.

Ők azok, akik képesek főnixmadár módjára újjáéledni egy-egy bukás hamvaiból. A szenvedés, a fájdalom ezernyi szikrája gyújtja lángra teljes valójukat, s a hit, a végtelen erő az, ami által képesek újjáépíteni önmagukat. Minden egyes halálukat és újjászületésüket magukban hordozva válnak még inkább erősebbé és nívósabbá. Ugyanis a legnagyobb lángok közt lelik meg legmélyebb középpontjukat. Meglehet azonban, hogy ezen pusztítások az idő előrehaladtával sem fájnak kevésbé, ám mégis egyre nagyobb mellszélességgel viselik a rájuk zúduló csapásokat, hogy saját maguk fejlődésére fordíthassák azt. Az efféle eksztatikusság csak hozzájuk ad, nem pedig elvesz.

Képesek akkor is kitartani, mikor mások már régen megtorpannának a reájuk nehezedő fájdalom súlyától. Nem fogják menekülőre, nem húzódnak csigaházukba, s ha kell, hát oda tartják az életnek másik orcájukat is. Nem akarnak hazudni, tettetni, színlelni, ha kell megélik az életet teljes szépségeben, vagy éppen nyomorúságában, mindennemű szépítés nélkül. Kiállják mások presszióját, még ha ezzel saját, látszólagos megsemmisülésüket is idézik elő. Az algofób ehelyett színlel, és fenntartja a látszatot, hogy személyét egyfajta nimbusz lengje körül, kerülve minden helyzetet, ahol egy kicsit is megégetheti magát. Az életet annak árnyékából kémleli, teljes konformitásban, hogy még véletlenül se essen csorba önbecsülésén, így hát a változástól félve inkább marad a már jól megszokottnál.

Élni így is lehet, de semmiképpen sem érdemes. Hiszen egy túlélő századszorra hamuvá porladva sem adja fel a reményt, nem éri be félbehagyott mondatokkal, elszalasztott lehetőségekkel, 'Mi lett volna ha'- kezdetű monológokkal. Kell számára a bizonyosság, hogy minden tőle telhetőt megtett, legjobb belátása szerint cselekedett, annak ellenére, hogy mindez olykor áldozatokkal, és nem kevés szenvedéssel járt. Esetleges kudarcaiba előbb kicsit belehal, majd túllépve mindezen túléli azt, ahogy annak lennie kell. Újra meg újra.

Mit látsz, ha rám nézel? Nőt vagy férfit? Gyereket vagy élete legszebb napjait maga mögött hagyó vénséget? Látod arcomat? Milyennek találod? Tökéletesnek, pirospozsgásnak, ráncosnak, vagy fáradtnak? Látod mélyen ülő szemeimet? Milyen színűek? Meleget árasztó barna, vagy égszínű kék? Esetleg zöld, vagy szürke? Mit látsz, ha szemembe nézel? Engem látsz, vagy látod benne magadat, esetleg kettőnket, egységként, elválaszthatatlanul, magát a mindenséget?

Milyennek látsz, mikor arcom eltorzul a fájdalomtól, mikor szemeimből kövér könnyek buknak elő? Mikor haragszom, szitkozódok, és ezer átkot olvasok fejedre? Látod-e ki vagyok egy nehéz nap után, homlokomon ülő rácaimban a világ gondjaival, az élettől fáradtan? És amikor gyerekesen dacolok, duzzogok, dúlok-fúlok, egy szót sem szólok? Vagy, ha éppenséggel míszem van, konok vagyok, és haragban állok a világgal? Haragszol rám ilyenkor, esetleg kedved volna megfeddni, akár egy szülő a neveletlen gyerekét? Netán kiábrándulsz, megváltoztatnál és messzire szaladnál? Ilyenkor tetszik legkevésbé, amit látni vélsz, ugye?

Mondd csak, milyennek látsz, mikor szám mosolyra húzódik, előbukkanva mögüle fogsorom, és hangos nevetésben török ki? Mit látsz, mikor szám helyett szemem mosolyog, és szavak nélkül szeretlek? Látod-e ki vagyok, ha kezem kezedre helyezem, hogy éreztessem, minden gond csak átmeneti, és egyszer elmúlik. Mit látsz, mikor mozgásban vagyok, az élet szeretetétől vezérelve, mikor alkotok, létrehozok, fáradhatatlan vagyok? Mikor leginkább egységben vagyok magammal, a világgal? És, ha dicsérek, magasztalok, támogatok, többé teszek? Szeretsz-e ilyenkor, tán büszke vagy rám, áldás-e velem minden perc? Valld csak be, ekkor szeretsz a leginkább, ugye?

Nem az a fontos, hogy mit látsz, mikor rám nézel, örömöt-e vagy bánatot, pusztítást vagy létrehozást, magát a jóságot vagy a legmélyebb sötétséget. Hanem, hogy mit érzel mindezek közben, milyen érzéseket váltanak ki belőled a látottak, mely benned lévő részecskéket hozzák mozgásba? Úgy véled engem látsz, de közben mindvégig magadat kémleled. Azt hiszed, hogy amit általam elutasítasz azt bennem tagadod meg, amit általam magasztalsz, azt bennem csodálod tovább. Tévedsz, hiszen nem vagyok más neked, mind tükröd, a legőszintébb, legtisztább és olykor legkegyetlenebb tükörképed. Hiszen nem vehetsz észre bennem mást, ami benned ne lenne jelen ugyanúgy. Látod-e hát mindebben magadat?

Hiszem, hogy nagyszerű dolgokra születtem, hogy egy tökéletes isteni terv részese vagyok. Hiszem, hogy Isten szeret engem, hogy bennem lakozik, hogy Ő nem más, mint Én vagyok. Hiszem, hogy szerethető lény vagyok, s a szeretet vagyok maga. Bennem ered, belőlem árad, általam sugárzik.

Hiszem, hogy a megfelelő helyen vagyok, a megfelelő időben, hogy ott tartok, ahol ebben a pillanatban tartanom kell. Hogy napról napra, sőt percről percre változok, növekszem, több vagyok. Hiszem, hogy azért születtem, hogy tapasztaljak, tanuljak, szeressek, és megvalósítsam önmagam. 

Hiszem, hogy a félelem, nem más, mint a szeretet hiánya, hogy nem létezik lehetetlen, mindenre képes vagyok. Hiszem, hogy nem áldozat, hanem az élet kegyeltje vagyok. Hiszem, hogy minden amire vágyom egy lépésre van tőlem, a komfortzónámon kívül. Hiszem, hogy elérhetek bármit, megvalósíthatom az álmaimat, azzá válhatok akivé lenni szeretnék, és akinek lennem kell. Hiszem, hogy megérdemlem a jót, mindenféle lelkiismeret furdalás, és szégyenérzet nélkül.

Hiszem, hogy célom van, hogy nagyobb dologra hívatottam, mint, amit ebben a pillanatban képes lennék megérteni. Hiszem, hogy értékes vagyok, hogy megvan a saját történetem, amely senki máséhoz sem hasonlítható. Hogy így vagyok részese valaminek, egy egésznek. Hogy bár csak egy vagyok a milliók közül, mégis pótolhatatlan vagyok.

Hiszem, hogy mindennek megvan az oka, a miértje. Hogy minden a javamat szolgálja, még, ha azt sokszor nem is sikerül megértenem.  Hogy minden, amire szükségem van, azt megtalálom önmagamban. Minden: az erő, a hit, a remény, az alázat, a szeretet, a csoda. És nem csak hiszem, hanem tudom is.

Szabadon szárnyalni, és szárnyalni hagyni. Ez az, amit sokan ma már elfelejtenek: ahhoz, hogy a másik visszatérjen hozzánk, előbb szabadjára kell engednünk őt. Újra meg újra.

Sokan nem értik, hogy egy kapcsolat nem arról szól, hogy bár szeretjük egymást, mégis elvárjuk, hogy a másik egy kalitkában élje le életét, s dala csak nekünk szóljon. Más rá se nézzen, sőt tudomást se vegyen róla, csak mi csodálhassuk, így becsapva magunkat azt hisszük, hogy ezek a kiváltságok minél tovább kijutnak majd. Viszont a madár előbb, vagy utóbb szenvedni kezd takaros kis börtönében, hiszen természeténél fogva arra született, hogy szárnyaljon. S míg kalitkában őrizzük féltett kincsünket, nem vesszük észre, hogy közben körénk is ugyanolyan fogva tartó falak nőnek. Hiszen szárnyalnia kell, mindkét félnek; hol együtt, hol pedig külön-külön.

A való életben felütik fejüket a gondok, megoldandó problémák, s a monoton hétköznapok. Mindezek mellé még adott két ember, különálló személyiséggel, vágyakkal, célokkal. Mert ha tetszik, ha nem, be kell látni, hogy nincs olyan, hogy "te vagy a másik felem". Minden ember ugyanolyan teljes, és egész egy másik fél nélkül is. Hiszen, ha valaki a másik felünk lenne, az azt jelentené, hogy állandóan csak egymástól függenénk, s önmagunk csupán mit sem érő félemberek lennénk. Az, hogy találunk egy olyan embert, akivel úgy érezzük a teljesség érzése még inkább fokozódik, egy csodás dolog, nem pedig szükségszerű állapot. Eme két embernek megvan a saját élete kapcsolaton kívül is. A közös célokon túl mind a ketten próbálják megvalósítani önmagukat, vágyaikat, céljaikat. S, ha csak ezt már az egyik fél nem nézi jó szemmel, ott kezdődnek a gondok.

Egy harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolatban a felek támogatják egymást. Támogatjuk a másikat, hogy megvalósítsa álmait, önmagát. Még akkor is, ha ez olykor áldozatokkal, és nem kevés önfegyelemmel jár, nem hagyván, hogy felüsse fejét az ego, vagy az önzés. Hiszen mit ér egy olyan partner, aki bár mindig elérhető, s kényünk kedvünk szerint éli életét, ha önmagát fokozatosan feladja félelemből, és megfelelni akarásból?

Attól, hogy még szárnyalni hagyjuk a másikat, nem azt jelenti, hogy végleg el kell őt engednünk, csupán annyit, hogy szélesre tárva ablakunkat megadjuk a lehetőséget, hogy felfedezzen, megvalósítson, tapasztaljon a falakon túl, hogy aztán visszatérve hozzánk egy boldogabb, megvalósultabb személlyé váljon, olyanná, aki szintén kitárja előttünk az ablakot, hogy szabadon szárnyalhassunk.