Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Golden Dawn


2018.már.31.
Írta: Ott Réka Szólj hozzá!

A női lét agóniája

„Nőnek lenni piszok nehéz.” – konstatálom magamban egy belenyugvó sóhaj kíséretében, miközben a szokásos, reggeli fürdőszobai teendőimet végzem. De ha már itt tartunk, akkor mitől is nő a nő? – kalandozok tovább gondolatban, míg csücsörítő szájjal az utolsó simításokat végzem gondosan felvitt sminkemen.

Hiszen ma már alig van valami, ami megkülönböztetné a nőket a férfiaktól, vagy amiért szüksége lenne egyiknek a másikra. Ugyanúgy hordunk nadrágot – a szó valós, és átvitt értelmében is -, van állásunk, tudunk lakást bérelni, autót vezetni, sőt, ha arról van szó, már rutinosan cseréljük ki a kiégett villanykörtét, és férfiakat megszégyenítő módon, rekordidő alatt szereljük össze az IKEA-s bútort. Akkor mégis, mi az a valami, ami engem, „gyengébbik nemet” nővé tesz? Az estlegesen látható és láthatatlan nemi jellegek különbözőségei? Ennyi lenne csupán? Néha azt érzem mára mindössze ennyi, ami megmaradt. Nincs több. Az az évezredek óta jelenlévő, láthatatlan valami, amitől Juli Juli, Pisti pedig Pisti, egyre inkább eltűnni látszik.

Ténykedésemet tovább folytatom a hálószobai tükör előtt, miközben belesimulok a füstszínű harisnyába, majd a szűk, testhezálló ceruzaszoknyába. A tükörbe nézve elégedetten konstatálom a végeredményt, hogy fizimiskám teljesen nőszerű, ám mégsem hagy nyugodni reggeli agóniám. Eszembe jutnak anyám sokszor szajkózott szavai, miszerint: „A mai nő még csak véletlenül se függjön senkitől, pláne ne egy hímtől. Ha elég okos, akkor megteremti magának mindazt, amire szüksége van, anélkül, hogy kiszolgáltatottjává válna bárkinek is.” Nem hibáztatom ezekért a gondolatokért, hiszen életének jelentős részét sokkal inkább erős férfiként, semmint törékeny nőként kényszerült élni. Ám ezek a szavak mégis keserű pirulaként hatnak istennői lényemnek.

505aab0cd2e14fd11dab4366c1750938.jpg

Hiába az egyre inkább elmosódni látszó határvonal, mégis munkálkodik mindnyájunkban az a valami, amit - azon felül, hogy boldogok akarunk lenni-, egy életen át keressük a másikban. Hiszen mit is akarunk mi nők a férfitól? Legyen erős, talpraesett, érezzük magunkat biztonságban mellette, és lehetőleg legyen tökös is. Mindezek pedig hangzanak el sokszor azon nők szájából, akik önmagukat „erős nőnek” titulálva az első hímneműt hazavágva, verbálisan kasztrálják azt, hogy megtartsák saját maguk, féltve őrzött autonóm voltát. Mégis mi a baj velünk, mai nőkkel? Várjuk a királyunkat, azt az igazit, mindent és mindenkit felülírót, ám elfelejtettük, hogy ahhoz, hogy királyságunkban rendjén menjenek a dolgok, a király mellett szelíden, királynőként kell ülnünk, emelve őt, nem pedig letaszítani a trónról. Olyat pedig még senki sem látott, hogy egy királyságot két király igazgasson vállvetve, igaz?

Mennyi kapcsolatnak kell még kudarcba fulladnia ahhoz, hogy észrevegyük, nem a másik ember a szemét, hanem egyszerűen kisiklottunk nemiségünkből ebben az összemosódott világban?

Megváltozott a világ. Valahogy mást jelent nőnek lenni, mint nagyanyáink idejében, ám amit keresünk az nem változott, csak mi változtunk a nem jó irányba. Nem könnyű a női lét, mert erősnek kell lenni, meg függetlennek, meg még ezernyi másnak, ami oly távol áll tőlünk, mert ezt sulykolja belénk ma már minden. De milyen áron? Meddig kell torzulnia még az egyik, és vele párhuzamosan a másik nemnek, hogy észrevegyük, hogy tökös nőnek jó lenni, szenzitív férfinak meg cuki, csak a kettő valahogy nem vezet sehová sem? Mert valahol félúton elveszik belőlünk mindaz, ami születésünktől fogva rendeltetésünk, ami igaz lényünk. Mennyi kapcsolatnak kell még kudarcba fulladnia ahhoz, hogy észrevegyük, nem a másik ember a szemét, hanem egyszerűen kisiklottunk nemiségünkből ebben az összemosódott világban? Elfelejtettük, hogy erősnek lenni másként kell lennünk, mint egy férfinek, hogy közben nőként semmit se veszítünk puhaságunkból, gyengédségünkből, női mivoltunkból.

Merengésemből felocsúdva a tükörbe nézek, és végigpásztázok magamon. Párás szemmel vizslatom a nőt, aki visszatekint rám. Merthogy az vagyok, csak a vak nem látja. Ám az vagyok úgy istenigazából is? Bevallom, nem megy az olyan egyszerűen, mint szeretném. Ám mostanra felismertem, hogy az út, amit nőként járnom kell, az nem az erő, nem az igazam folyamatos keresése, sem a hangos szóváltásokba torkolló harcoké.  Sokkal inkább az érzelmeké, a gyengédségé, azé a csendesen, szelíden megbúvó valamié, amiért nő vagyok, nem csak küllememben, hanem egész lényemben, és amiért jó annak lennem. Igen, nőnek lenni piszok nehéz és folyamatos meló, hogy ebben a felbolydult világban visszataláljunk saját hangunkhoz. Viszont legyen ez minden zátonyra futott kapcsolat, hangos szitkozódás  és boldogtalanság mementója. Engedjük meg, hogy azok legyünk, akiknek lennünk kell, anélkül, hogy folyamatosan harcolnánk ellene, vagy felül akarnánk kerekedni rajta, és egymáson.

Boldogtalan boldogságkeresők

Annyian vagyunk és mégsem elegen. Mindannyian ugyanazt akarjuk, és mégis mindig mást. Keressük a boldogságot, mint egy illúziót, s mikor azt hinnénk, hogy megtaláltuk, az tova illanni látszik. Keressük, bár nem tudjuk pontosan mit is, hogyan néz ki, milyen az illata, az íze, a legkevésbé pedig azt, hogy hol lelhetünk rá. Egy egész életet áldozunk arra, hogy a nyomára bukkanjunk. Egy soha véget nem érő utazás ez, ahol örökösen keresve, soha ki nem elégülve, soha meg nem pihenve barangoljunk be az élet zegzugait, mintha azt remélnénk, hogy a nyomára bukkanhatunk egy porosodó szőnyeg alatt, vagy az asztalon felejtett csészében. 

Soha semmi nem jó. Valami, valaki mindig hiányzik; mindig egy kicsit más, kicsit több, kicsit jobb kell. A fényben, melyre vágytunk hiányzik egy pontnyi sötétség, az édességben a leheletnyi keserű, a napsütésben az eső illata. Ha szomjunkat oltjuk, hirtelen éhezni kezdünk, és folyamatosan azt a valamit keressük, ami nincs, ami még hiányzik. De mi is ez? Tudjuk-e egyáltalán? Alakot tud-e ölteni szűkölésünk, vagy csupán az örökös elégedetlenség visszhangjai ezek? A legnagyobb teljességben mindig ott bujkál egy cseppnyi hiány, a kirakósnak egyetlen hiányzó darabkája. A fókusz sohasem azon van, hogy mi az, amit birtokolunk, sokkal inkább azon, hogy mi az, amit még nem, így ragadva benne az elégedetlenség malmának állandó hiányállapotában.14055191_10154549760479866_3031386552737137686_n.jpgÚgy tekintünk a boldogságra, mint a Mount Everest csúcsára, melyet ha sikerült megmásznunk, akkor az áhított csúcson kitűzhetjük kis zászlónkat. De mi is van az addig vezető úttal, vagy ha sikerült elérni célunkat? Utána örökre boldogok tudunk lenni, netán kitűzünk újabb hegycsúcsokat, vagy az is meglehet, hogy mire megérkezünk a 'végállomáshoz' -miközben vért és verítéket nem sajnálva gigantikus hegyeket mászunk meg-, a csúcson megfáradva, már nem tud minket elönteni a boldogság euforikus hulláma? Túl sok időt töltöttünk a mászás közben azzal, hogy elképzeljük milyen is lesz odafent, a levegő, a táj, a kilátás; és száz meg százszor futtattuk végig fejünkben a képet, ahogyan zászlónk rúdja átfúrja a kemény talajt. Azonban a valóságban oda érve, mindez már elmarad, és nem értjük hová is lett a hőn áhított érzés. Elveszett valahol félúton.

Talán, ha tudatosítanánk, hogy a boldogság nem valaminek -vagy valakinek-  a függvénye, ha felismernénk, hogy sziklákat, hegyeket mászva a pillanatban tudjunk maradni, élvezve minden egyes erőfeszítést, legördült verítéket, megfeszült izmot, akkor rájönnénk, hogy az, amit keresünk nem valahol, valamerre, tőlünk mérföldekre álló dolog. Mindvégig bennünk volt és van is, már az úton megtett első lépéseink kezdetétől, és ott volt már akkor is, mikor mi magunk még csak nem is tudatosítottuk létezését. Mikor még nem tudtuk szavakba önteni, csak úgy létezett, természetesen és tisztán, mindennemű erőlködés nélkül. Hányszor élünk a jövőben, elképzelve, hogy mi az, amit meg szeretnénk valósítani -amivel természetesen nincs baj, hiszen szükségünk van célokra, álmokra, vágyakra-, és tévesen azt hisszük, ha mindazt elérjük, akkor végre boldogok lehetünk, akkor minden jó lesz. Nem a jövőben kell keresnünk boldogságunk forrását, valamitől függővé tenni azt. Hiszen boldogok lehetünk itt és most is, ha felismerjük, hogy amit keresünk az nem a materiális világban létezik, hanem bennünk él. Mindössze meg kell engednünk magunknak, hogy tápláljuk, felszínre engedjük, kiterjesszük, függetlenül attól, hogy "odakint" miként is állnak dolgaink.

Mennyit ér az ember?

Mennyit ér az ember, kinek az életről sejtése van, de fogalma nincsen? Ki a próbatételeket csupán a mesékből ismeri, mert az élet annyi számára, amit mások regélnek el neki, és sosem kellett megküzdenie nemhogy a hétfejű sárkánnyal, de a létezéssel együtt járó kardinális nehézségekkel sem. Így hát felmerül a kérdés, hogy ebben az esetben egy ilyen ember, vajon értékelni tud-e bármit is?

Hiszen Ő az, kinek kisujját szükségtelen volt mozdítania ahhoz, hogy az életben önerőből bármit is elérjen. Mindent, amit magáénak tudhat, azt másoknak köszönheti, így hát a verítékkel együtt járó siker mámoros eufóriáját sem ízlelhette meg soha. Számára az a természetes, ha elvesz, és semmit sem kell adnia cserébe. Megszokta, hogy az életet ezüst tálcán fogyassza el a legrövidebb, akadályoktól mentes úton.

d436c3b999371bf68792127506b6854b.jpg

Mennyit ér az ember, kiben nincs egy szemernyi kitartás sem? Kinek sohasem kellett küzdenie, sosem bukott el, így hát talpra állnia sem kellett ahhoz, hogy a konklúziókat levonva raktározza el magában egy alapjaiban megrengető bukás élményét. Mert a burok, amelyben él, bizony rózsaszín bársonnyal bélelt és legfőképpen biztonságos. Legalább is egy ideig.

Ugyanis, még a legstabilabb burok is megreped egyszer, és akkor az ember, aki mindaddig csak sejtett, de sohasem élt, egyszer csak a kőkemény valóság talajára érkezik. Ott már közel sem olyan eszményi, és hívogató minden. Ekkor jön el az a pont, ahol szembesülnie kell az élet másik -vagy inkább valódi- oldalával is. És ez a felismerés egy ilyen személy számára erőt próbálóbb lehet minden másnál, szemben azzal, aki mindvégig két lábbal állt a földön . Ilyenkor mutatkozik meg az ember mezítelen, igaz lénye, mikor már nincs kényelmes burok, mérséklő válaszfal, közvetett siker. Ekkor derül ki, hogy mennyit is ér az ember, úgy igazán?

Lényed hajtómotorja

Téged mi az, ami hajt, húz, vezényel? Mi az a hang, amiért nap, mint nap erőt veszel magadon, hogy kikászálódj reggel az ágyadból? Mi az, amiért megéri, amiért még mindig itt vagy, ami miatt úgy érzed, hogy erősnek kell lenned, hogy még nem elég, hogy még egy kicsivel több erő, lépés, tenni akarás kell? Hogy nincs ilyen? Ugyan, kérlek, hiszen mindannyiunknak van hajtómotorja, amely megállás nélkül, fáradhatatlanul zakatol bennünk. Legfeljebb nem mindig vagyunk képesek rá, hogy meghalljuk ezt, a lényünk mélyéről fakadó zizegést. S mikor azt hinnék végleg tova illant, örökre elhallgatott, akkor újra felüti fejét a hang, az érzés.

Mi az, amit szenvedéllyel, teljes odaadással csinálni tudsz? Ami örömet okoz, ami által átjárja minden egyes sejted az élni akarás, a szabadság érzése, a végtelen boldogság? Amitől azt érzed, hogy élni jó, hogy a nap is érted ragyog, és minden úgy szép, úgy jó, ahogy van?  Ami elfeledteti veled, hogy az élet néha rideg, és nehéz is tud lenni? Ami által egy más világban veted meg lábaidat, ahol egy kis időre megszűnni látszik minden és mindenki? Ami miatt fáradtan, összetörten is képes vagy felülemelkedni saját magad esendőségén? Mi az, ami rólad szól, független mindenki mástól, és újra meg újra inspirálni, motiválni tud?

47d524417a6e5530ed9a52bed3f0681a.jpgNos, tudod már? Ugye hogy? Érzed, hallod? Hát akkor soha ne hagyd elillanni ezt a zizegést, a vibrálást, ezt a hangot, amely buzdít, magával ragad, és arra késztet, hogy álmaid nyomába szegődj! Nem számít, hogy mennyire tűnik göröngyösnek az út, hogy mennyi látszólagos nehézséggel jár mindez, vagy hányan fognak ferde szemmel nézni rád emiatt. Lépj túl a korlátaidon, a félelmeiden, és csináld azt, amit szeretsz, ami feltölt, ami többé tesz! Tűnjék ez bármennyire is gyerekesnek, rózsaszín felhőből épített vágyálomnak, vagy teljesen eszementnek, netán irracionálisnak. Mindannyiunknak kell, hogy legyen valami, ami miatt képesek vagyunk haladni utunkon, egy cél, egy álom, egy történet, ami csak a miénk, ami csak rólunk szól.

Megkésett vallomások

A leggyakoribb hiba, melybe sokan beleesnek az az, hogy azt hiszik, van idejük. Van idejük arra, hogy kipipálhassák bakancslistájuk megannyi pontját, hogy elég idő áll rendelkezésükre ahhoz, hogy éljenek, fejlődjenek, álmaik nyomába szegődjenek. De mennyi idő is az a homokóra üvegcséjében, amelyet anélkül őröl fel az idő vasfoga, hogy képesek lennénk megragadni a lehetőségeket, és valóban cselekedni, hogy egyszer megérkezzünk oda, ahová titkon mindig is vágytunk? Bizonyára egyszerűbb feltett lábakkal várni, hogy az élet tegye a maga dolgát, és minden alakuljon úgy ahogy, semmint energiát, időt, bátorságot belefektetni, netán áldozatokat hozni, hogy bármit is tegyünk boldogságunk érdekében.

Csakhogy az élet nem arról szól, hogy az ember kényelmesen belefásulva a mindennapokba várja, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül, a nagy lehetőségek ajtónkon dörömbölve életünkbe lépjenek. Tudniillik, ha elég időt töltünk a kanapén elnyúlva, tévesen azt remélvén, hogy ezek a lehetőségek az idők végezetéig ránk várnak, akkor előbb vagy utóbb arra kell eszmélnünk, hogy ugyancsak tovább állnak, hogy más valaki esélyt adva nyisson ajtót nekik.

f797c4578bb023a2161646444babb174.jpg

Nincs ez másként a kapcsolatok esetében is. Hányszor várunk arra, hogy valaki kimondja azokat a bizonyos szavakat, hogy végre színt valljon, ám mindez hiába. Persze meglehet, hogy végül az áhított személy oda állva elénk mégis vallomást tesz, viszont már nem megfelelő sem az idő, sem az alkalom. Így van ez a megkésett vallomásokkal. Valahogy sosem állnak úgy a csillagok, sosem tudjuk kiérezni a megfelelő pillanatot ahhoz, hogy ezek a vallomások kifejezésre kerüljenek akkor, amikor valóban megérettek a kimondásra. A múlt elsöprő szelével érkeznek, viszont mindhiába, hiszen a történet egyik szereplője már a jelen más ösvényeit tapossa.

Tévedés azt hinni, hogy jobb későn, mint soha, hogy a személy, akire vágyunk, mindig mellettünk lesz, ránk várva, hogy össze szedve magunkat elé álljunk. Mert az idő vészesen rohan, s a másik fél egyszer csak belefásul a várakozásba, az örökös csendbe, a tettelenségbe. Nyilvánvalóan nincs egyetemes képlet arra, hogy mennyi az annyi, mikor van itt az alkalom, mennyi idő az, amit elfecsérelünk, s mennyi, ami még megéri, hogy várjunk a másikra. Talán könnyebben ismerjük fel, hogy mikor van itt az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy már minden hiába. Hiába a bátorság, az energia, a szavak, melyekre vágytunk, hiszen mindez a jelenben már csupán egy megkésett vallomás, semmivel sem több.

Vágyom rád, mégis félek

Miért van az, hogy az emberek többsége fél? Fél bármit is kezdeni egy mély lelkületű egyénnel. Hiába keresi, kutatja, hiába vágyik rá, ha mégis szembe jön vele, egyszerűen csontjáig hatol a tehetetlenség, hogy most hogyan is tovább.

Mert az ilyen embert nem lehet pár szempilla rebegtetéssel lenyűgözni, itt már rég kifulladtak a felszínes bájcsevejek, a klisékbe illő ismerkedési rítusok. Ugyanis egy ilyen partner egykönnyen feltehet olyan kérdéseket, mellyel a lélek addig elhagyatott, járatlan ösvényeire tévedünk. Miért félünk attól, akinek mélysége van? Aki nem egyszerű, nem szokványos, már-már különc, és a legkevésbé sem sztereotipizálható. Aki az életet más oldaláról közelíti meg, akit nem tudunk irányítani, aki nem nyitott könyv. Aki nem csupán a dolgok felszínét kémleli, de képes mögéjük is tekinteni. 

love.jpg

Inkább beérjük egy olyan partnerrel, aki a legkevésbé sem kihívás, aki kevesebb fejtörést okozva egykönnyen átugorhatunk, irányíthatunk? Egyszerűbb, ha hozzánk emelkednek fel, semmint lépést tartani a másikkal, vagy éppenséggel mi magunknak nagyobbá és jobbá lennünk? Hiszen félő, hogy egy mély lelkületű ember mellett szembe kell néznünk saját magunk esendőségével is.

Elég lenne valaki, akinek mindössze lelkének felszínét súroljuk, mindenféle egyéb bonyodalommal járó betekintés nélkül? Miért félünk attól, aki mélyebbre húz, magával ragad, érzések, színek, illatok kavalkádját tárja elénk? Miért félünk a szentenciózus beszélgetésektől, egy vesénkig hatoló pillantástól, a mindent felülíró érintésektől, lelkünk mezítelenségétől? Mert félünk, hogy netán meglátjuk nem csak a szépet, de a dolgok igaz valóját is a másikban, s ezáltal önmagunkban is?  

A túlélők

Küllemük semmivel sem különbözik a többi emberétől. Ugyanúgy szeretnek, csalódnak, reménykednek; alázatos szívvel, felszegett fejjel. Mégis olyan attitűd birtokában vannak, mely által egykönnyen disztingválhatjuk őket.

Ők azok, akik képesek főnixmadár módjára újjáéledni egy-egy bukás hamvaiból. A szenvedés, a fájdalom ezernyi szikrája gyújtja lángra teljes valójukat, s a hit, a végtelen erő az, ami által képesek újjáépíteni önmagukat. Minden egyes halálukat és újjászületésüket magukban hordozva válnak még inkább erősebbé és nívósabbá. Ugyanis a legnagyobb lángok közt lelik meg legmélyebb középpontjukat. Meglehet azonban, hogy ezen pusztítások az idő előrehaladtával sem fájnak kevésbé, ám mégis egyre nagyobb mellszélességgel viselik a rájuk zúduló csapásokat, hogy saját maguk fejlődésére fordíthassák azt. Az efféle eksztatikusság csak hozzájuk ad, nem pedig elvesz.

ec2865c57b9a84414b23773080692891.jpg

Képesek akkor is kitartani, mikor mások már régen megtorpannának a reájuk nehezedő fájdalom súlyától. Nem fogják menekülőre, nem húzódnak csigaházukba, s ha kell, hát oda tartják az életnek másik orcájukat is. Nem akarnak hazudni, tettetni, színlelni, ha kell megélik az életet teljes szépségeben, vagy éppen nyomorúságában, mindennemű szépítés nélkül. Kiállják mások presszióját, még ha ezzel saját, látszólagos megsemmisülésüket is idézik elő. Az algofób ehelyett színlel, és fenntartja a látszatot, hogy személyét egyfajta nimbusz lengje körül, kerülve minden helyzetet, ahol egy kicsit is megégetheti magát. Az életet annak árnyékából kémleli, teljes konformitásban, hogy még véletlenül se essen csorba önbecsülésén, így hát a változástól félve inkább marad a már jól megszokottnál.

Élni így is lehet, de semmiképpen sem érdemes. Hiszen egy túlélő századszorra hamuvá porladva sem adja fel a reményt, nem éri be félbehagyott mondatokkal, elszalasztott lehetőségekkel, 'Mi lett volna ha'- kezdetű monológokkal. Kell számára a bizonyosság, hogy minden tőle telhetőt megtett, legjobb belátása szerint cselekedett, annak ellenére, hogy mindez olykor áldozatokkal, és nem kevés szenvedéssel járt. Esetleges kudarcaiba előbb kicsit belehal, majd túllépve mindezen túléli azt, ahogy annak lennie kell. Újra meg újra.