Akárhova nézek, mindenhol látszólagos tökéletességet, színlelt boldogságot, fiktív életeket látok. Ők a kirakat emberek, akik idejük nagy részét azzal töltik, hogy fenntartsák a külvilág számára látszólagos és eszményi életüket. A többi ember számára úgy tűnhet, hogy életük, és legfőképpen személyük feddhetetlen, valamint irigylésre méltó. Azonban ha kihunynak a fények, a függöny pedig legördül, s a színfalak mögött már nem vizslatnak kritikus szemek, akkor nem marad más, mint beteljesületlen vágyak, elszalasztott lehetőségek, félelem, bizonytalanság, s egy meg nem élt élet.

Viszont hiába a színfalak mögötti szembesülés, hiába mardossa bensőjüket a késztetés, hogy lerántsák a leplet igaz valójukról, és végre kilépjenek a fényre. Mások véleménye, kényszeres megfelelni akarásuk, egyszerűen erejüket veszi attól, hogy változtassanak. Inkább színlelnek továbbra is, igyekeznek mindenki kedvére tenni, nem törődve azzal, hogy mindez szöges ellentéte annak, amire valójában vágynak.  

Képtelenek nemet mondani, kiállni magukért, kimondani a többségtől eltérő véleményüket, s egyszerűen ódzkodnak attól, hogy mások szemében akár egy hajszálnyi repedés is keletkezzen tökéletessé formált, szoborszerű alakjukon. Félnek, hogy mi történik akkor, ha elkezdik megélni valódi önmagukat, ha elébe mennek mindennemű elvárásnak. Félnek, ha feltárják igazi személyüket, ha saját kezükbe veszik életüket, úgy, ahogy az nekik jó, akkor kiesnek környezetük kegyeiből.  Nem számítva, hogy ez éppenséggel a közvetlen környezetük, mint a család, a barátok, a munkatársak, vagy esetlegesen egy teljesen ismeretlen egyén. Hiszen még a legjelentéktelenebb személy is irányító szereppel bír életük hajóján. 

Miért van az, hogy nem egy csodás, valamire való ember van, aki még nagyszerűbbé válhatna, ha végre levetkőzné magáról a megfelelés, és színlelés álruháját? Úgy vélem itt az ideje, hogy végre megtanuljuk, miként is éljük életünket mások véleményétől, pressziójától függetlenül. Hogy ki merjük mondani azt, ami bennünk van, legyen bátorságunk álmaink nyomába eredni, s, hogy igenis önmagunkat rakjuk a fontossági ranglétra legtetejére, anélkül, hogy egy csepp bűntudatot is éreznénk emiatt. Persze mindez nem azt jelenti, hogy önző módon gázoljunk át mindenen, és mindenkin, mindössze annyi, hogy tudatosítsuk, mi magunk vagyunk felelősek életünkért, s minden belőlünk indul ki.

Hiszen gondoljuk csak bele, mi a legrosszabb, ami történhet, ha felvállaljuk önmagunkat? Netán, hogy lemorzsolódnak az érdek- és álszent emberek, akik hátráltatják, hogy azon az úton haladjunk, amely valóban a miénk, és elkezdődik igazi életünk? Persze, bizonyára sokkal meseszerűbb egy tökéletes élet- és én képét fenntartani, mivelhogy a kirakatba nem szívesen tesszük ki azt, ami egy kicsit is hagy maga után némi kivetnivalót. Viszont az élet nem mindig szép, s a legkevésbé sem makulátlan.  Így hát ne pocsékoljuk értékes létünket arra, hogy az élet illuzionistái legyünk. Sokkal felszabadítóbb érzés, ha kilépve a fényre a világ elé tárhatjuk azt, akik vagyunk. Alakuljon bárhogyan is.

Mit látsz, ha rám nézel? Nőt vagy férfit? Gyereket vagy élete legszebb napjait maga mögött hagyó vénséget? Látod arcomat? Milyennek találod? Tökéletesnek, pirospozsgásnak, ráncosnak, vagy fáradtnak? Látod mélyen ülő szemeimet? Milyen színűek? Meleget árasztó barna, vagy égszínű kék? Esetleg zöld, vagy szürke? Mit látsz, ha szemembe nézel? Engem látsz, vagy látod benne magadat, esetleg kettőnket, egységként, elválaszthatatlanul, magát a mindenséget?

Milyennek látsz, mikor arcom eltorzul a fájdalomtól, mikor szemeimből kövér könnyek buknak elő? Mikor haragszom, szitkozódok, és ezer átkot olvasok fejedre? Látod-e ki vagyok egy nehéz nap után, homlokomon ülő rácaimban a világ gondjaival, az élettől fáradtan? És amikor gyerekesen dacolok, duzzogok, dúlok-fúlok, egy szót sem szólok? Vagy, ha éppenséggel míszem van, konok vagyok, és haragban állok a világgal? Haragszol rám ilyenkor, esetleg kedved volna megfeddni, akár egy szülő a neveletlen gyerekét? Netán kiábrándulsz, megváltoztatnál és messzire szaladnál? Ilyenkor tetszik legkevésbé, amit látni vélsz, ugye?

Mondd csak, milyennek látsz, mikor szám mosolyra húzódik, előbukkanva mögüle fogsorom, és hangos nevetésben török ki? Mit látsz, mikor szám helyett szemem mosolyog, és szavak nélkül szeretlek? Látod-e ki vagyok, ha kezem kezedre helyezem, hogy éreztessem, minden gond csak átmeneti, és egyszer elmúlik. Mit látsz, mikor mozgásban vagyok, az élet szeretetétől vezérelve, mikor alkotok, létrehozok, fáradhatatlan vagyok? Mikor leginkább egységben vagyok magammal, a világgal? És, ha dicsérek, magasztalok, támogatok, többé teszek? Szeretsz-e ilyenkor, tán büszke vagy rám, áldás-e velem minden perc? Valld csak be, ekkor szeretsz a leginkább, ugye?

Nem az a fontos, hogy mit látsz, mikor rám nézel, örömöt-e vagy bánatot, pusztítást vagy létrehozást, magát a jóságot vagy a legmélyebb sötétséget. Hanem, hogy mit érzel mindezek közben, milyen érzéseket váltanak ki belőled a látottak, mely benned lévő részecskéket hozzák mozgásba? Úgy véled engem látsz, de közben mindvégig magadat kémleled. Azt hiszed, hogy amit általam elutasítasz azt bennem tagadod meg, amit általam magasztalsz, azt bennem csodálod tovább. Tévedsz, hiszen nem vagyok más neked, mind tükröd, a legőszintébb, legtisztább és olykor legkegyetlenebb tükörképed. Hiszen nem vehetsz észre bennem mást, ami benned ne lenne jelen ugyanúgy. Látod-e hát mindebben magadat?