Küllemük semmivel sem különbözik a többi emberétől. Ugyanúgy szeretnek, csalódnak, reménykednek; alázatos szívvel, felszegett fejjel. Mégis olyan attitűd birtokában vannak, mely által egykönnyen disztingválhatjuk őket.

Ők azok, akik képesek főnixmadár módjára újjáéledni egy-egy bukás hamvaiból. A szenvedés, a fájdalom ezernyi szikrája gyújtja lángra teljes valójukat, s a hit, a végtelen erő az, ami által képesek újjáépíteni önmagukat. Minden egyes halálukat és újjászületésüket magukban hordozva válnak még inkább erősebbé és nívósabbá. Ugyanis a legnagyobb lángok közt lelik meg legmélyebb középpontjukat. Meglehet azonban, hogy ezen pusztítások az idő előrehaladtával sem fájnak kevésbé, ám mégis egyre nagyobb mellszélességgel viselik a rájuk zúduló csapásokat, hogy saját maguk fejlődésére fordíthassák azt. Az efféle eksztatikusság csak hozzájuk ad, nem pedig elvesz.

Képesek akkor is kitartani, mikor mások már régen megtorpannának a reájuk nehezedő fájdalom súlyától. Nem fogják menekülőre, nem húzódnak csigaházukba, s ha kell, hát oda tartják az életnek másik orcájukat is. Nem akarnak hazudni, tettetni, színlelni, ha kell megélik az életet teljes szépségeben, vagy éppen nyomorúságában, mindennemű szépítés nélkül. Kiállják mások presszióját, még ha ezzel saját, látszólagos megsemmisülésüket is idézik elő. Az algofób ehelyett színlel, és fenntartja a látszatot, hogy személyét egyfajta nimbusz lengje körül, kerülve minden helyzetet, ahol egy kicsit is megégetheti magát. Az életet annak árnyékából kémleli, teljes konformitásban, hogy még véletlenül se essen csorba önbecsülésén, így hát a változástól félve inkább marad a már jól megszokottnál.

Élni így is lehet, de semmiképpen sem érdemes. Hiszen egy túlélő századszorra hamuvá porladva sem adja fel a reményt, nem éri be félbehagyott mondatokkal, elszalasztott lehetőségekkel, 'Mi lett volna ha'- kezdetű monológokkal. Kell számára a bizonyosság, hogy minden tőle telhetőt megtett, legjobb belátása szerint cselekedett, annak ellenére, hogy mindez olykor áldozatokkal, és nem kevés szenvedéssel járt. Esetleges kudarcaiba előbb kicsit belehal, majd túllépve mindezen túléli azt, ahogy annak lennie kell. Újra meg újra.

Hiányzol. Te, ki nem tudom hol vagy most, vagy mit csinálsz. Nem tudom neved, sem azt, hogy magas vagy-e vagy alacsony, szőke vagy barna, közel vagy-e hozzám, vagy éppen a világ másik felén. Te, ki csupán egy alaktalan, homályos látomás vagy szívemben, mégis Te hiányzol. 

Te, kinek vállára hajthatom fejem, kinek elmesélhetem egy napom minden egyes sikerét és kudarcát. Te, kinek ölelésében elveszek, és mindeközben tudtomra adod, hogy nem vagyok egyedül, s vigyázol rám. Te, kinek egyenrangú partnere vagyok, támogatsz, bátorítasz, felemelsz magadhoz, jobbá és többé teszel. Te hiányzol, aki mellett megnyugszik a szívem, kinél most már végérvényesen elönt a 'hazataláltam' érzése, s tudom, hogy ez alkalommal valóban így lesz és nem pusztán azért, mert mi így akarjuk. Vágyom oltalmat adó szerelmed, ami többé már nem hazugság, nem tévedés és a legkevésbé sem illúzió.

Vágyom Rád, kinek én vagyok legféltettebb kincse, ki gyönyörködni tud bennem akkor is, mikor nehéz napokat élek meg. Te, aki olyan őszintén és tisztán szeretsz, hogy senki és semmi nem szabhat gátat az irántam való érzéseidben. Te, aki harcolsz értem, sosem feladva mindezt közöttünk. Te, kinek a köztünk lévő csoda mindene a világon, s még a legszürkébb hétköznapokban is hálát ad mindezért. Te, ki tudod egy pillantásomból mire gondolok, mit érzek. Kinél ezen a világon senki sem ismer jobban, mégis szeretsz és elfogadsz annak, aki vagyok. Te, ki elfogadod múltamat, támogatod jelenemet, és jövőm része kívánsz lenni.

Egyedül már rég nem jó. Már bizonyítottam éveken át, hogy egyedül is elég vagyok, megállom helyemet a világban és erős vagyok. Most azonban már szükségem van Rád. Hol vagy? Miért késlekedsz? Gyere hát, és halld meg szívem hívó szavát. Tudom, mindez félelmetesnek tűnhet, s valahol jómagam is félek ettől az egésztől, de ugyanakkor vágyok is minderre. Ölelj szívedbe, tégy magadévá, hogy örökre egymás, szűnni nem akaró részei legyünk. Válj velem eggyé. Én várlak, egyre csak várlak. Nyitott szívvel, s rajta megannyi heggel. Mindeközben gyógyítom magamat, tisztogatom lelkem templomát, hogy felkészüljek jöttödre, ki ha ide belépsz elárasszon szívem ragyogó fénye, lelkem tisztasága. Tedd, amit tenned kell! Szeress, csalódj, tapasztalj, vívd meg harcaidat! Jómagam is ezt teszem. S ha úgy érzed itt az ideje, hogy lelkünk eggyé váljon, ne habozz. Ne habozz életembe belépni.

Szeretlek, de... Mert bizony az esetek többségében mindig van egy de, egy viszont, egy csakhogy, egy amennyiben. A szerelem feltételességének kötőszavai ezek, melyek azt hivatottak kifejezni, hogy bár a magunk módján szeretni véljük a másikat, mégis van valami -vagy éppen valaki-, ami által az érzés mégsem feltétel nélküli. Mert a szerelem feltétel nélküli kell legyen, mindenféle apropó és pardon nélkül. Nem követhetik kötőszavak, vesszők, sem szerelmi zsargonok. Szeretlek és pont. Ilyen egyszerűen.

Hányan vannak, akik arról győzködik a másikat, hogy mennyire is szeretik, ám előbb vagy utóbb rá kell ébredjenek, hogy mindez addig a bizonyos kötőszóig szól. Szeretlek, mégsem lehetünk együtt; szeretlek, de meg kell találnom önmagamat; szeretlek, viszont meg kell változz és így tovább. A kifogások tárháza végtelen. Mert ezek ugyanis mondvacsinált indokok, nem többek. Aki igazán szeret, nem keresi az okokat, hogy kritériumokhoz kösse érzelmeit irányodba, nem szabadkozik, nem nyugtatatja a te- és saját maga lelkiismeretét, hogy megmagyarázza, miért is nem teljesedhet ki kettőtök kapcsolata. Hidd el, az ilyen még csak a közelében sincs a szeretetnek, nemhogy a szerelemnek. Mintha csak egy olcsó szappanopera képkockái köszönnének vissza ránk, ahol főhőseink könnyek közt, heves indulatok és gesztikulációk közepette próbálják elhitetni velünk, miért is kell két, látszólag egymásnak teremtett ember útjainak szétválnia.

Csakhogy az élet merőben más. Nem kell túldimenzionálni semmit sem, kiváltképp a szerelmet. Aki szeret marad, aki nem, annak szélesre kell tárni az ajtót, s mielőtt még magyarázkodásba kezdene, és jönnének a de, a viszont és társaik, rácsukni az ajtót. Ugyanis nincs az az ember, kapcsolat, szerelem, akiért ha feladod magadat, megváltozol, átjavítod a szeretlek utáni szavakat pontra, megérné mindez. Hiszen mindezek ellenére csak azt éred el, hogy bár igyekszel partnered kedvére tenni, mindezzel csupán a másik egoját és önzőségét táplálod szerelem címszó alatt. A rosszabbik eset, ha benne ragadsz efféle kötőszavakkal tarkított szerelmi vallomásban. A jobbik pedig, ha útjaitok bár külön válnak, s mindeközben persze a másik fáradhatatlanul bizonygat a fene nagy érzéseiről -holott pont ő az, aki miatt vége szakadt-, úgy zárod be mögötte az ajtót, hogy egy pillanatig sem nézel vissza. Nem kellenek klisékbe torkolló magyarázkodások, lelki nyugtatgatások, bűntudatenyhítések. Mert aki ezt teszi, az bizony szeret, de....nem eléggé.

Kedves múltbéli szeretőm! E sorokat hozzád írom, Neked kit igaznak véltem, ki valamikor a világot jelentetted számomra. Neked, ki felbukkanásoddal túlszárnyaltad még a legmerészebb elképzeléseimet is. Hiába fogadtam érkezésedet a legmélyebb szkepticizmussal, hiába kezeltem fenntartásokkal az egész téged körüllengő misztériumot, hallgattam elővigyázatosan meséidet. Mégis elhitetted velem, hogy te más vagy és én egy pillanat alatt bűvkörödbe kerültem, miközben mindvégig misztifikáltál. Ittam szavaidat, melyek akkor még gyógyírként hatottak szívemnek, most azonban már tudom, hogy a hazugság elixírjét itattad velem. Megbetegítettél egészen.

Nem volt ez részedről más, mint komolytalan, gyermeteg játszadozás. Ígérted, hogy örökké, meg igazán, s tán akkor még magad is elhitted, hogy így lehet. Most azonban ezek a szavak csupán a tőled kapott könyvek oldalain, a téged ábrázoló fényképek hátulján köszönnek vissza rám. Az egyetlen ami megmaradt mindössze ennyi, pár kézírás egykoron igaznak hitt vallomással. Úgy hittem ez valóban más lesz, ennek ellenére ígéreteid most ott hevernek egy poros doboz alján a többi, feledhető szerető megtépázott kincsei között. Ne hidd, hogy magányomban majd felnyitom e doboz tetejét, hogy kétségbeesésemben kutakodjak letűnt szerelemünk emlékképei között. Oda kerültél, ahova elődeid is száműztettek, a lezárások vaksötét világába.

Voltak idők, mikor elhitetted velem, hogy kizárólag én vagyok a hibás mindenért, s én naiv még ezt is vakon elhittem teneked. Szuggesztióid által elhittem, hogy gyökerestül meg kell változzam, hogy mindaz aki vagyok fel kell adjam ahhoz, hogy megfeleljek és beilleszkedjek a téged körülvevő tökéletesnek tűnő, ámde korántsem őszinte világba. Olyan voltam, akár egy marionett bábu, aki csak addig volt jó, míg kedvedre tett, míg akaratod szerint hajlott jobbra meg balra. Amint az engem mozgató zsinórok általam önálló életre keltek, lényemmel összhangban mozogtak, már nem vált ínyedre a játék. Inkább levetted rólam kezed, és meg sem kísérelted, hogy megértsd lelkem mélyebb mozgatórugóit. Az ígéretek, a vallomások csak eddig a pontig szóltak, mindössze mihaszna frázisokká redukálódtak. Nem is tudom mi fájt jobban, hogy hirtelen a realitás talajára zuhantam, vagy az apátia részedről, amivel a kapcsolatunk halálát nyugtáztad? Akármennyire is úgy éreztem mindenkinél jobban ismersz, soha nem értettél meg igazán, ezért hát nem is szerethettél.

Ez az én agóniám. Mindez nem panasz, ne félj. Nem szánom riposztnak sem, csupán utolsó, még belőlem kiszakadozó sóhajaim ezek, melyeket még te tartasz életben. Mindazonáltal sokat köszönhetek neked. Köszönöm, hogy felnyitottad szememet, hogy bárhogyan is alakult, egy ideig elhihettem és megélhettem a köztünk lévő csodát. Akkor még egészen valóságosnak tűnt. Ráébresztettél, hogy bármennyire is úgy véltem melletted egész idő alatt önmagam lehettem, mégis a legfontosabbat veszítettem el: önmagamat. Körülötted forogtak gondolataim és életem a nap minden egyes percében, ezáltal eltávolodva attól a személytől, aki mindig is a  legfontosabb volt: saját magam. Már-már el is felejtettem, hogy mik azok a dolgok, amik rajtad kívül, amik jöttöd előtt boldoggá tettek. Elfelejtettem milyen énnek lenni, és felfedezni a szépet, az örömöt a világban, önmagamban. Megmutattad miben kell még változnom, jobbá válnom. Bárhogyan is alakult, hálás vagyok és köszönöm neked. Tudom, hogy mindennek így kellett lennie. Mindketten vétkesek vagyunk és vétlenek mégis. Köszönöm, de most már ideje, hogy rád csukjam közös múltunk dobozának fedelét, melyre gyöngybetűkkel a következőt írom: 'A fekete szerető'.

Mit látsz, ha rám nézel? Nőt vagy férfit? Gyereket vagy élete legszebb napjait maga mögött hagyó vénséget? Látod arcomat? Milyennek találod? Tökéletesnek, pirospozsgásnak, ráncosnak, vagy fáradtnak? Látod mélyen ülő szemeimet? Milyen színűek? Meleget árasztó barna, vagy égszínű kék? Esetleg zöld, vagy szürke? Mit látsz, ha szemembe nézel? Engem látsz, vagy látod benne magadat, esetleg kettőnket, egységként, elválaszthatatlanul, magát a mindenséget?

Milyennek látsz, mikor arcom eltorzul a fájdalomtól, mikor szemeimből kövér könnyek buknak elő? Mikor haragszom, szitkozódok, és ezer átkot olvasok fejedre? Látod-e ki vagyok egy nehéz nap után, homlokomon ülő rácaimban a világ gondjaival, az élettől fáradtan? És amikor gyerekesen dacolok, duzzogok, dúlok-fúlok, egy szót sem szólok? Vagy, ha éppenséggel míszem van, konok vagyok, és haragban állok a világgal? Haragszol rám ilyenkor, esetleg kedved volna megfeddni, akár egy szülő a neveletlen gyerekét? Netán kiábrándulsz, megváltoztatnál és messzire szaladnál? Ilyenkor tetszik legkevésbé, amit látni vélsz, ugye?

Mondd csak, milyennek látsz, mikor szám mosolyra húzódik, előbukkanva mögüle fogsorom, és hangos nevetésben török ki? Mit látsz, mikor szám helyett szemem mosolyog, és szavak nélkül szeretlek? Látod-e ki vagyok, ha kezem kezedre helyezem, hogy éreztessem, minden gond csak átmeneti, és egyszer elmúlik. Mit látsz, mikor mozgásban vagyok, az élet szeretetétől vezérelve, mikor alkotok, létrehozok, fáradhatatlan vagyok? Mikor leginkább egységben vagyok magammal, a világgal? És, ha dicsérek, magasztalok, támogatok, többé teszek? Szeretsz-e ilyenkor, tán büszke vagy rám, áldás-e velem minden perc? Valld csak be, ekkor szeretsz a leginkább, ugye?

Nem az a fontos, hogy mit látsz, mikor rám nézel, örömöt-e vagy bánatot, pusztítást vagy létrehozást, magát a jóságot vagy a legmélyebb sötétséget. Hanem, hogy mit érzel mindezek közben, milyen érzéseket váltanak ki belőled a látottak, mely benned lévő részecskéket hozzák mozgásba? Úgy véled engem látsz, de közben mindvégig magadat kémleled. Azt hiszed, hogy amit általam elutasítasz azt bennem tagadod meg, amit általam magasztalsz, azt bennem csodálod tovább. Tévedsz, hiszen nem vagyok más neked, mind tükröd, a legőszintébb, legtisztább és olykor legkegyetlenebb tükörképed. Hiszen nem vehetsz észre bennem mást, ami benned ne lenne jelen ugyanúgy. Látod-e hát mindebben magadat?

Voltam, aki voltam, éltem szürke hétköznapjaim mókuskerekében, és akkor jöttél te. Nem kérdezted, hogy akarom-e, készen állok-e rád, érkezésedre, és mindarra, ami veled jár. Ajtómon dörömbölve jöttél, szinte erőszakosan, felborítva magam körül mindent, mit addig gondosan felépítettem. Letaroltál akár egy hurrikán. Én pedig csak álltam az ajtóban szótlanul, felocsúdva édes pusztításodból, hogy hagytam neked mindezt. Észre sem vettem, s már az előszobán át a nappalimban voltál. Becsuktam hát az ajtót, és vártam, lélegzetvisszafojtva vártam, hogy most mi követezik.

Teltek-múltak a percek, a napok, az órák és kezdeti ellenállásom vaskos páncélja szépen, lassan repedezni látszott gondos kezeid alatt. Befészkelted magad eleven testem minden egyes zugába, zsigerébe, lelkem legeldugottabb szobáiban vetetted meg lábaidat. Csak törtél előre vakmerően, mit sem törődve a következményekkel, olyan sebeket feltépve bennem, melyeket tévesen már rég gyógyultnak hittem. Egyszerre volt bódító és fájó, ahogyan egyik pillanatról a másikra lényed elárasztotta teljes valómat. Ettől a pillanattól kezdve már nem tudtam ugyanúgy létezni, mint azelőtt.

Tökéletesnek hitt magányom megszűnt, szívem pedig végre megvigasztalódott. Megpendítetted lelkem mindaddig szótlan húrjait, és hangja minden alkalommal szebbnél szebben csendült fel. Olyannyira részemmé váltál, hogy nem tudok már magamra gondolni úgy, hogy közben ne villannál eszembe te magad is. Most már nem csak a nappalimban vagy jelen, ott vagy a konyhámban gőzölgő kávéban, a lelkem otthonában, és mindenben ezen a világon. Átrendeztél, kidekoráltál, felújítottál, én pedig kulcsra kívánom zárni ajtómat, hogy vigyázzam, óvjam mindazt, mi az ajtómon belül, kettőnk által létezik.

Volt egyszer egy édes, füstös hangú lemez. Ez a lemez ott kuporgott a zeneüzlet polcán büszkén, magabiztosan, és csak arra várt, hogy valaki a sok másik korong között meglássa, belé szeressen, majd hazavigye. Történt is egyszer, hogy az üzletbe lépve egy idegen egyenesen ahhoz  a polchoz sétált, ahol ő feszült figyelemmel, lélegzetvisszafojtva várta, hogy észrevegyék. Az idegen fürkésző szemekkel forgatta egyiküket a másik után, míg nem megpillantotta a markánsan ott heverő lemezt, merthogy volt ebben a lemezben valami, ami által kitűnt a többi közül. Az idegent mágnesként vonzotta a lemez borítójának szépsége. Szerelem volt ez első látásra, így hát az idegen nem tétovázva tovább, hazavitte magával.

Otthon aztán kisvártatva feltette az éjszínű gramofonra újonnan szerzett kincsét. A gramofonból felcsendülő dal megtöltötte az idegen szívét melegséggel, szépséggel, és a lemez csak úgy sziporkázott. Ujjongott minden egyes része, olyan boldog volt, hiszen azt tehette, amire rendeltetett. Így telt el nap-nap után, és a lemez egyre csak várta és várta, hogy kedvese örömére felcsendülhessen.

Kis idő után azonban az idegen egyre kevesebbszer szólaltatva meg őt arra kárhoztatta, hogy az elfeledés vaskos pora lepje be csodaszép borítójának felszínét. Egy délután az idegen újabb kinccsel tért haza, és azt ugyanúgy megszólaltatta, ahogyan egykoron régi kedvesét. Az idegen szívét újfent megtöltötte az újdonság euforikus varázsa, s már-már megfeledkezni látszott régi idők dallamairól. Az elfeledett lemez búsan nézte, ahogyan egykori szerelme szíve szárnyra kel, míg az övé csalódottan fulladozik az elidegenedés sötétjében.

Egy napon az idegen úgy döntött, hogy már nem leli többé örömét régi kedvesében. A lemez ismét egy üzlet, roskadozó polcára került, ahol megannyi sorstársával várta, hogy megszólaltassák. Idegenek jöttek és mentek az üzlet polcai között, a lemez pedig újra és újra otthonra talált, majd ismét túladva rajta, árván hevert, mint ismeretlen boltok portékája. Így teltek múltak az évek, a lemez borítója pedig egyre ütöttebbé, egyre fakóbbá vált, ébenfekete teste tele karcolással, mindez lenyomataként megannyi halálának és újjászületésének. A lemez nem értette mi történik, úgy vélte benne van a hiba, amiért szüntelenül lelencsorsa jut. Beletörődve sorsába egyre inkább az elfeledés és közöny mocsarába süppedt.

Egy teljesen átlagosnak tűnő hétköznap azonban új vásárló érkezett a kicsiny kis üzletbe. Külsőre nem látszott ez az alak sem különbnek a többitől. Hosszas nézelődés és kutatás után az újonnan érkező meglátta az ütött kopott, megtépázott lemezt, kit az elfeledés és beletörődés pora már réges-régen elrejteni látszott. A lemez ekkor még nem sejtette, hogy az alak, ki reá lelt ugyanolyan sebzett, és reményvesztett lélek, akár csak ő maga. Az ismeretlen alak tudta, hogy ez az a lemez, amelyet már oly régóta keres. Óvatosan kiemelve őt a többi közül - szinte már attól félvén, hogy egy szemvillanás alatt nyoma veszhet- szemügyre vette ezt a számára nem mindennapi csodát. A lemez már nem reménykedett egy percig sem. Túl sokszor talált otthonra, majd vált otthontalanná ahhoz, hogy a remény akár legkisebb szikrája is felüsse fejét. Az új csodáló látta a lemez borítójának ütött-kopottságát, a papír megtépázottságát, fekete testén lévő megannyi karcolást, tisztában volt minden hibájával, ám mindez egy percig sem zavarta, sőt, tán mindezért méginkább szerette. Az ismeretlen alak úgy döntött, most, hogy reá lelt, nem óhajtja többé elszalasztani őt.

Így történt, hogy a lemez végleg otthonra lelt, ahol sosem adtak túl rajta, és végre megpihenhetett. Kedvese legféltettebb kincse volt ő. Sosem lepve be őt az idő és feledés pora a lemez megannyiszor szebben csendült fel a gramofonból, mint valaha. Kedvese pedig újra meg újra, meg nem unva élvezte annak dallamát. Boldogok voltak mind a ketten, hiszen azt tették, amire rendeltettek. S a lemez örömében még ma is csak forog és forog, soha meg nem állva az idők végezetéig, míg kedvese csodálattól telve őt hallgatja. 

Fogalmazódott már meg benned valaha a következő kérdés: - vajon elég vagyok? Légy bárhol, és bárki, ki most ezen sorokat olvasod, biztos vagyok benne, hogy a válaszod 'igen'. Életünk során mindannyian legalább egyszer eljutunk ahhoz a ponthoz, hogy felesszük magunknak ezt a kérdést. Vajon elég bátor vagyok, eléggé sikeres, erős, okos, szép és még sorolhatnám a végtelenségig. Ismerős, ugye?

Akarva akaratlanul összehasonlítjuk magunkat másokkal, és itt kezdődik a baj. El kell fogadnunk, hogy minden ember más, és megismételhetetlen, és mennyire jól is van ez így. Éppen ezért teljesen illuzórikus lenne, ha másokkal egyetemben méregetnénk magunkat, ugyanis nincs két teljesen egyforma ember sem külsőleg, sem pedig a belső értékeket tekintve. Mindezek tudatában mégis beleesünk abba a hibába, hogy irreális mércéket felállítva méregetjük magunkat, és a fejünkbe vesszük, ha az elképzeléseink szerinti valakivé formáljuk magunkat, akkor majd mások elfogadnak és boldogok lehetünk. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz, vagy, hogy lenne valamiféle láthatatlan minta, aminek meg kéne felelnünk minden értelemben. Te magad állítod fel ezen kritériumokat saját magadban. Te döntöd el, hogy amit teszel, ahol most tartasz, az, aki vagy szinkronban él-e azzal a valakivel, akinek úgy érzed lenned kell. Ez pedig független kell legyen mindenki mástól és külső hatásoktól.

Persze az ember fél, hogyha nem mások akarata szerint él, ha felfedi és megéli valódi önmagát, akkor vajon az a kép, amit mutat magából mennyire lesz elfogadható, vagy éppen szerethető. Viszont a valótlan Én képének a fenntartását, ami nem azonos önmagunkkal, sokáig nem vagyunk képesek színlelni. Ennek tudatában pedig egyre messzebb sodródunk, attól a valakitől, akik valójában vagyunk, vagy lenni szeretnénk, és olyan dolgokat viszünk véghez, amik végképp távol állnak tőlünk. Az eredmény pedig az, hogy érezzük nem vagyunk a helyünkön és boldogtalanok vagyunk.

Ezért nem árt felismerni, és magunkba tekinteni, hogy ki az, aki valójában vagyok, lennem kéne, s most holt tartok, és feltenni a kérdést: "Mindez azonos azzal, amit valójában akarok?" Nem a fejben kell keresni a választ ezekre, hiszen a fejünk képes becsapni minket, olyan gondolatokat ültetni el, amik nem valódiak, s csupán az egó nevezetű valami származékai. A szív viszont már egészen más. A szív képes érthetően és tisztán kommunikálni velünk, ha képesek vagyunk igazán elcsendesülni, és befelé figyelni.

Az már fél siker, ha felismerjük magunkban az érzést, hogy változnunk kell. Egy olyan Én felé, aki azonos a szívünkkel, lelkünkkel, teljes valónkkal, és nem pedig egy olyan téveszmével, amit ezidáig tápláltunk magunkban. A kudarcok, félelmek, szomorúságunk mind azt mutatják, hogy hol vagyunk még mindig gyengék, hol kell még fejlődnünk, jobbá válnunk. Ne bánd ezeket az érzéseket egy percig sem. Éld meg őket, aztán engedd útjukra, hiszen tükörképei pillanatnyi belső világodnak, általuk vagy képes fejlődni, többé válni, és a kezedbe venni az irányítást. Az, ahol ma vagy egy pillanatnyi állapot, csupán életed, önmagad egy állomása. A kérdés az, hogy hová akarsz eljutni holnap, a jövőben pedig mely célállomás felé vezet utad? Hidd el, elég vagy! Önmagad is elég vagy ehhez!

Szabadon szárnyalni, és szárnyalni hagyni. Ez az, amit sokan ma már elfelejtenek: ahhoz, hogy a másik visszatérjen hozzánk, előbb szabadjára kell engednünk őt. Újra meg újra.

Sokan nem értik, hogy egy kapcsolat nem arról szól, hogy bár szeretjük egymást, mégis elvárjuk, hogy a másik egy kalitkában élje le életét, s dala csak nekünk szóljon. Más rá se nézzen, sőt tudomást se vegyen róla, csak mi csodálhassuk, így becsapva magunkat azt hisszük, hogy ezek a kiváltságok minél tovább kijutnak majd. Viszont a madár előbb, vagy utóbb szenvedni kezd takaros kis börtönében, hiszen természeténél fogva arra született, hogy szárnyaljon. S míg kalitkában őrizzük féltett kincsünket, nem vesszük észre, hogy közben körénk is ugyanolyan fogva tartó falak nőnek. Hiszen szárnyalnia kell, mindkét félnek; hol együtt, hol pedig külön-külön.

A való életben felütik fejüket a gondok, megoldandó problémák, s a monoton hétköznapok. Mindezek mellé még adott két ember, különálló személyiséggel, vágyakkal, célokkal. Mert ha tetszik, ha nem, be kell látni, hogy nincs olyan, hogy "te vagy a másik felem". Minden ember ugyanolyan teljes, és egész egy másik fél nélkül is. Hiszen, ha valaki a másik felünk lenne, az azt jelentené, hogy állandóan csak egymástól függenénk, s önmagunk csupán mit sem érő félemberek lennénk. Az, hogy találunk egy olyan embert, akivel úgy érezzük a teljesség érzése még inkább fokozódik, egy csodás dolog, nem pedig szükségszerű állapot. Eme két embernek megvan a saját élete kapcsolaton kívül is. A közös célokon túl mind a ketten próbálják megvalósítani önmagukat, vágyaikat, céljaikat. S, ha csak ezt már az egyik fél nem nézi jó szemmel, ott kezdődnek a gondok.

Egy harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolatban a felek támogatják egymást. Támogatjuk a másikat, hogy megvalósítsa álmait, önmagát. Még akkor is, ha ez olykor áldozatokkal, és nem kevés önfegyelemmel jár, nem hagyván, hogy felüsse fejét az ego, vagy az önzés. Hiszen mit ér egy olyan partner, aki bár mindig elérhető, s kényünk kedvünk szerint éli életét, ha önmagát fokozatosan feladja félelemből, és megfelelni akarásból?

Attól, hogy még szárnyalni hagyjuk a másikat, nem azt jelenti, hogy végleg el kell őt engednünk, csupán annyit, hogy szélesre tárva ablakunkat megadjuk a lehetőséget, hogy felfedezzen, megvalósítson, tapasztaljon a falakon túl, hogy aztán visszatérve hozzánk egy boldogabb, megvalósultabb személlyé váljon, olyanná, aki szintén kitárja előttünk az ablakot, hogy szabadon szárnyalhassunk.

A minap eltűnődtem a lélektelen kapcsolatokon. Már, ha nevezhető egyáltalán kapcsolatnak az, amit férfi és nő űz egymással. Ugyanis nem több ez, mint komolytalannak tűnő játszadozás a nemek között, holott ott belül mégis ugyanarra vágyik mindenki. 

Vegyük szemügyre a mai férfit, aki nem udvarol, és még a legkevésbé sem kitartó. A hőn áhított nőért bizony nem mozgat meg még egy darab követ sem, semhogy hegyeket. Próbálkozik, játszadozik, ha viszont falakba ütközik, akkor egy laza vállrándítással, nemtörődömséget színlelve áll tovább, sikert remélve a következő áldozatánál. Elfelejtette, hogy lételeme az örömteli vadászat, a préda megszerzése, hosszú, fáradtságos munkával, erőfeszítést és verítéket nem kímélve. Persze csak is azért, akiért érzi, hogy mindez megéri. S, ha meg is éri, félelmében inkább visszavonulót fúj, mert az igazi nő, aki netán gondolkodni is képes, megrémíti. Beéri inkább azon nőstényekkel, akiknél minden különösebb erőfeszítés nélkül célt ér egy röpke pásztoróra erejéig, ahol nincs sem könnyes búcsú, sem magyarázkodások tömkelege, és a legkevésbé sincsenek érzelmek. A test megnyugszik, a lélek viszont továbbra is háborog.

Hiszen nincs az az érzelmek nélküli liezon, az az ideig-óráig tartó együttlét, ahol a test által kielégülne a lélek is. A delikvens sztoikus magatartása mögött azonban sokszor valódi érzelmek lapulnak, a 'tartozni valakihez' vágya. Viszont a mai férfi megtanulta, hogy mindezek ellenére miként degradálja érzéseit csupán a test szintjére. 

Persze ez vice versa működik. Ugyanis a mai nő sem különbözik az erősebb nemtől. Sőt! Miként torzul az egyik nem, úgy torzul vele párhuzamosan a másik. Hiszen a nők is legalább ugyanannyira bűnösek ebben. Elfelejtették a játékosság báját, hogy a férfinek csupán feldobni kell a labdát, nem lejátszani helyette az egész meccset. A nő is legalább ugyanannyira türelmetlen, rámenős, mindent és azonnal akar. Félelmében, hogy egyedül marad, igent mond az első ostromlónak, és elhiszi, hogy majd ez a história más lesz. Szeretőinek számát újabbal gyarapítja, mert azt hiszi, hogy lesz majd valaki, aki maradna. Aztán az ajtó csukódik, a nő pedig ismét egyedül marad. Nem jön hívás, nincs több üzenet. A lelkes jelölt a földdel válik egyenlővé. A nő pedig áldozatként tekintve magára, könnyek közt latolgatja, hogy vajon mi történhetett. Nem ez az első eset, de még mindig nem érti, nem látja az összefüggést. Önmagában elkönyveli az összes férfit ugyanolyannak, majd szívét még inkább megkeményítve éli tovább napjait.

Ez a baj a mai emberekkel, nővel és férfival egyaránt. Nincs időnk, sem bátorságunk elmerülni a másikban úgy igazán, mert félünk. Félünk megismerni a másikat, kötődni, ragaszkodni, felfedni önmagunkat. Félünk egy újabb csalódástól, attól, hogy érzéseinkkel egyedül maradunk. Így hát hazudunk. Minden egyes nap, és elhitetjük magunkkal, hogy jó nekünk így. Egyet azonban nem szabad elfeledni: még mindig jobb századszorra is csalódni, sérülni, mint olyan életet élni, ahol a test oltárán lassan, de biztosan meghalni látszik a lélek. Persze ez ki-ki maga döntése. Pálcát törni senki felett sem lehet, és kár lenne pejoratív értelemben venni minden egyes embert. Kivételek mindig vannak. Azonban érdemes elgondolkozni azon, hogy jó irányba haladunk-e.