Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Golden Dawn

2017.jún.05.
Írta: Ott Réka komment

Kirakat emberek

Akárhova nézek, mindenhol látszólagos tökéletességet, színlelt boldogságot, fiktív életeket látok. Ők a kirakat emberek, akik idejük nagy részét azzal töltik, hogy fenntartsák a külvilág számára látszólagos és eszményi életüket. A többi ember számára úgy tűnhet, hogy életük, és legfőképpen személyük feddhetetlen, valamint irigylésre méltó. Azonban ha kihunynak a fények, a függöny pedig legördül, s a színfalak mögött már nem vizslatnak kritikus szemek, akkor nem marad más, mint beteljesületlen vágyak, elszalasztott lehetőségek, félelem, bizonytalanság, s egy meg nem élt élet.

Viszont hiába a színfalak mögötti szembesülés, hiába mardossa bensőjüket a késztetés, hogy lerántsák a leplet igaz valójukról, és végre kilépjenek a fényre. Mások véleménye, kényszeres megfelelni akarásuk, egyszerűen erejüket veszi attól, hogy változtassanak. Inkább színlelnek továbbra is, igyekeznek mindenki kedvére tenni, nem törődve azzal, hogy mindez szöges ellentéte annak, amire valójában vágynak.  

Képtelenek nemet mondani, kiállni magukért, kimondani a többségtől eltérő véleményüket, s egyszerűen ódzkodnak attól, hogy mások szemében akár egy hajszálnyi repedés is keletkezzen tökéletessé formált, szoborszerű alakjukon. Félnek, hogy mi történik akkor, ha elkezdik megélni valódi önmagukat, ha elébe mennek mindennemű elvárásnak. Félnek, ha feltárják igazi személyüket, ha saját kezükbe veszik életüket, úgy, ahogy az nekik jó, akkor kiesnek környezetük kegyeiből.  Nem számítva, hogy ez éppenséggel a közvetlen környezetük, mint a család, a barátok, a munkatársak, vagy esetlegesen egy teljesen ismeretlen egyén. Hiszen még a legjelentéktelenebb személy is irányító szereppel bír életük hajóján. 

79cc325e2f135d8eb8deedfbbfc07f7d.jpg

Miért van az, hogy nem egy csodás, valamire való ember van, aki még nagyszerűbbé válhatna, ha végre levetkőzné magáról a megfelelés, és színlelés álruháját? Úgy vélem itt az ideje, hogy végre megtanuljuk, miként is éljük életünket mások véleményétől, pressziójától függetlenül. Hogy ki merjük mondani azt, ami bennünk van, legyen bátorságunk álmaink nyomába eredni, s, hogy igenis önmagunkat rakjuk a fontossági ranglétra legtetejére, anélkül, hogy egy csepp bűntudatot is éreznénk emiatt. Persze mindez nem azt jelenti, hogy önző módon gázoljunk át mindenen, és mindenkin, mindössze annyi, hogy tudatosítsuk, mi magunk vagyunk felelősek életünkért, s minden belőlünk indul ki.

Hiszen gondoljuk csak bele, mi a legrosszabb, ami történhet, ha felvállaljuk önmagunkat? Netán, hogy lemorzsolódnak az érdek- és álszent emberek, akik hátráltatják, hogy azon az úton haladjunk, amely valóban a miénk, és elkezdődik igazi életünk? Persze, bizonyára sokkal meseszerűbb egy tökéletes élet- és én képét fenntartani, mivelhogy a kirakatba nem szívesen tesszük ki azt, ami egy kicsit is hagy maga után némi kivetnivalót. Viszont az élet nem mindig szép, s a legkevésbé sem makulátlan.  Így hát ne pocsékoljuk értékes létünket arra, hogy az élet illuzionistái legyünk. Sokkal felszabadítóbb érzés, ha kilépve a fényre a világ elé tárhatjuk azt, akik vagyunk. Alakuljon bárhogyan is.

Köszönöm a múlt árnyainak

Köszönöm minden egyes embernek, aki valaha az életem része volt. Függetlenül attól, hogy mindössze pár hónap, netán évek, egy találkozó vagy éppen egy szemvillanás erejéig. Köszönöm mindannak az embernek, akik valahol valamikor megérintették a lelkemet, netán szívemet, s tették mindezt észrevétlenül vagy olykor könyörtelenül.

Köszönöm azokat a szerelmeket, melyeket szerelemnek hittem; a naiv fellángolásokat, melyek füstje nagyobbnak bizonyult, mint maga a lángjuk; köszönöm a soha be nem teljesülő vágyódásokat; a távolról csodálásokat; az ideig-óráig tartó liezonokat; a pillanatokat, melyekben azt éreztem haza érkeztem; köszönöm, hogy megélhettem pillanatnyi csodákat.

Köszönöm azoknak is, akik hamis vágyakat ültettek szívembe; köszönöm az ígérgetőknek, a hitegetőknek; a túl szép, hogy igaz legyen típusú kapcsolatoknak; azoknak, akik szerettek, de nem eléggé; akik egykönnyen tovább álltak; azoknak, akik körmönfont módon játszották a szerelem nevű játékot; akik darabjaira hasították szívemet; akiknek nem volt kitartásuk, hogy elmerüljenek, megismerjenek, felfedezzenek.

18011149_1466352320083421_5385094284089792243_n.jpg

Köszönöm akkor is, ha szívemben valaha egy csepp hála sem volt. Ha egykor gyűlöltem, szitkozódtam, darabjaimra hullottam. Tudom, volt, hogy én álltam tova könnyedén, vagy mondtam ki a végszót. Én voltam az, aki sebzett, bántott, játszadozott. Olykor egyik, míg van, hogy a másik oldalon kell álljunk ahhoz, hogy megtapasztjuk milyen a másik cipőjét viselni. Az életben változnak a szereposztások, de lényegük állandó.

Egy biztos, nem bánok semmit sem. Életem részei kellett legyetek, és ugyanígy fordítva. Nélkületek ma nem lennék az, aki. Volt, hogy elvettetek, kisemmiztetek, ugyanakkor mégis életemhez adtatok. Az élet paradoxona ez. Mert nincs létezésünknek nagyobb tanítómestere, mint kapcsolataink, nem számítva, hogy a magasságokba repítenek, vagy a pokol legkínzóbb bugyrait járjuk meg miattuk. Hiszen a köztes lét nem mozdít semerre sem. Hálásnak kell lenni, bárhogyan is alakult, mert egyetlenegy találkozás sem hiábavaló. Életünk történetei ezek, melyek által folyamatosan tanulva, fejlődve képessé válunk arra, hogy mások életébe változást hozva tanítsunk mi magunk is.

Vágyom rád, mégis félek

Miért van az, hogy az emberek többsége fél? Fél bármit is kezdeni egy mély lelkületű egyénnel. Hiába keresi, kutatja, hiába vágyik rá, ha mégis szembe jön vele, egyszerűen csontjáig hatol a tehetetlenség, hogy most hogyan is tovább.

Mert az ilyen embert nem lehet pár szempilla rebegtetéssel lenyűgözni, itt már rég kifulladtak a felszínes bájcsevejek, a klisékbe illő ismerkedési rítusok. Ugyanis egy ilyen partner egykönnyen feltehet olyan kérdéseket, mellyel a lélek addig elhagyatott, járatlan ösvényeire tévedünk. Miért félünk attól, akinek mélysége van? Aki nem egyszerű, nem szokványos, már-már különc, és a legkevésbé sem sztereotipizálható. Aki az életet más oldaláról közelíti meg, akit nem tudunk irányítani, aki nem nyitott könyv. Aki nem csupán a dolgok felszínét kémleli, de képes mögéjük is tekinteni. 

love.jpg

Inkább beérjük egy olyan partnerrel, aki a legkevésbé sem kihívás, aki kevesebb fejtörést okozva egykönnyen átugorhatunk, irányíthatunk? Egyszerűbb, ha hozzánk emelkednek fel, semmint lépést tartani a másikkal, vagy éppenséggel mi magunknak nagyobbá és jobbá lennünk? Hiszen félő, hogy egy mély lelkületű ember mellett szembe kell néznünk saját magunk esendőségével is.

Elég lenne valaki, akinek mindössze lelkének felszínét súroljuk, mindenféle egyéb bonyodalommal járó betekintés nélkül? Miért félünk attól, aki mélyebbre húz, magával ragad, érzések, színek, illatok kavalkádját tárja elénk? Miért félünk a szentenciózus beszélgetésektől, egy vesénkig hatoló pillantástól, a mindent felülíró érintésektől, lelkünk mezítelenségétől? Mert félünk, hogy netán meglátjuk nem csak a szépet, de a dolgok igaz valóját is a másikban, s ezáltal önmagunkban is?  

A túlélők

Küllemük semmivel sem különbözik a többi emberétől. Ugyanúgy szeretnek, csalódnak, reménykednek; alázatos szívvel, felszegett fejjel. Mégis olyan attitűd birtokában vannak, mely által egykönnyen disztingválhatjuk őket.

Ők azok, akik képesek főnixmadár módjára újjáéledni egy-egy bukás hamvaiból. A szenvedés, a fájdalom ezernyi szikrája gyújtja lángra teljes valójukat, s a hit, a végtelen erő az, ami által képesek újjáépíteni önmagukat. Minden egyes halálukat és újjászületésüket magukban hordozva válnak még inkább erősebbé és nívósabbá. Ugyanis a legnagyobb lángok közt lelik meg legmélyebb középpontjukat. Meglehet azonban, hogy ezen pusztítások az idő előrehaladtával sem fájnak kevésbé, ám mégis egyre nagyobb mellszélességgel viselik a rájuk zúduló csapásokat, hogy saját maguk fejlődésére fordíthassák azt. Az efféle eksztatikusság csak hozzájuk ad, nem pedig elvesz.

ec2865c57b9a84414b23773080692891.jpg

Képesek akkor is kitartani, mikor mások már régen megtorpannának a reájuk nehezedő fájdalom súlyától. Nem fogják menekülőre, nem húzódnak csigaházukba, s ha kell, hát oda tartják az életnek másik orcájukat is. Nem akarnak hazudni, tettetni, színlelni, ha kell megélik az életet teljes szépségeben, vagy éppen nyomorúságában, mindennemű szépítés nélkül. Kiállják mások presszióját, még ha ezzel saját, látszólagos megsemmisülésüket is idézik elő. Az algofób ehelyett színlel, és fenntartja a látszatot, hogy személyét egyfajta nimbusz lengje körül, kerülve minden helyzetet, ahol egy kicsit is megégetheti magát. Az életet annak árnyékából kémleli, teljes konformitásban, hogy még véletlenül se essen csorba önbecsülésén, így hát a változástól félve inkább marad a már jól megszokottnál.

Élni így is lehet, de semmiképpen sem érdemes. Hiszen egy túlélő századszorra hamuvá porladva sem adja fel a reményt, nem éri be félbehagyott mondatokkal, elszalasztott lehetőségekkel, 'Mi lett volna ha'- kezdetű monológokkal. Kell számára a bizonyosság, hogy minden tőle telhetőt megtett, legjobb belátása szerint cselekedett, annak ellenére, hogy mindez olykor áldozatokkal, és nem kevés szenvedéssel járt. Esetleges kudarcaiba előbb kicsit belehal, majd túllépve mindezen túléli azt, ahogy annak lennie kell. Újra meg újra.

Valentin-nap, avagy a szerelem muszáj ünnepe

 

Pirosba boruló kirakatok, plüssmedvékkel szaladgáló emberek, virágárusoknál sorban állás, a bevásárló kosárban üveg bor, netán egy kis bonbon és még miegymás, amelyek elmaradhatatlan kellékei az estének. Dugig telt éttermek, rózsaszirmok, gyertyafény és még sorolhatnám. Valahogy így néz ki február 14-e, a szerelmesek napján.

Mindez azonban felvet pár kérdést. Valóban a szerelmet ünnepeljük, vagy pedig újabb marketing fogása ez fogyasztói társadalmunknak? Egyáltalán kell-e és van-e értelme ünnepelni két ember közt jelenlévő szerelmet az évnek bármely, egyetlen meghatározott napján? Az már régen rossz ómen, ha bárki is úgy gondolja, hogy ezen az egy napon letudhatja kapcsolatában a törődést, az odafigyelést, a romantikát, hogy aztán feltett lábakkal henyélje végig az év többi részét. Hiszen vannak, akikből ez az egész mizéria egyfajta feszültséget vált ki és nyomásként élik meg, hogy miként is tervezzék meg ezt a napot. Kötelességtudatból végigjárják a sokadik virágüzletet, éttermi foglalásokat bonyolítanak le, és mindezt a szerelem legkisebb jele nélkül, mindössze remélve, hogy sikerül kedvesük kedvére tenni, sokkal inkább megfelelni akarásból, semmint a szerelemtől vezérelve.

Hova tovább az a tapasztalatom, hogy az emberek évről évre nagyobb feneket kerítenek ennek az egésznek. Már nem elég egy szál rózsa, az otthoni gyertyafényes vacsora, egy-két elrebegett szeretlek, szerelmes összebújás, és az együtt eltöltött minőségi idő. Az igények egyre nagyobbak míg a mögöttük meglapuló érzések egyre sekélyesebbek.

erere.jpg


A párok egyre inkább rágörcsölve erre a napra, pénzt és fáradságot nem kímélve költik keresetüket drágábbnál drágább ajándékokra, mellyel partnerüket kívánják elkápráztatni. Aztán pedig ott van a másik véglet is, mikor a giccs fogalmát kimerítve jönnek a különféle szívecskés, plüss bevonatú, flitteres és egyéb, szépérzékünket „kielégítő” szerelmi ereklyék, amelyek jó eséllyel az év többi napján nem éppen a legkelendőbb portékák. S ha mindez nem lenne elég, Facebook hírfolyamunkat nem görgethetjük végig anélkül, hogy ne jönnének szembe velünk gigantikus rózsacsokrok, esetenként eljegyzési gyűrűk és egyéb kulináris fotók.

Olybá tűnik, mintha ez az egész egyfajta versengéssé nőtté volna ki magát, ahol a felek az év szeretője címért küzdenek. Mindamellett, hogy az egyén lenyűgözze partnerét, ott van az az exhibicionista vágy is, hogy másokkal megossza miként is teszi mindezt. Ki tud szebbet, jobbat, nagyobbat, költségesebbet. S vannak bizony, akik mindezek hatására elszégyenlik egy szál rózsájukat, a saját kezűleg összeállított apróságukat, az otthon összeütött gyertyafényes vacsorájukat, úgy érezvén, hogy ennél többet sajnos ők nem adhatnak, és vajon elég-e mindez.

Úgy vélem nem azon van a hangsúly, hogy miként tartjuk meg a Valentin-napot, vagy, hogy megtartjuk-e egyáltalán. Sokkal inkább az, ha már e napon párunk kedvében szeretnénk járni, kifejezni iránta érzelmeinket, tegyük ezt őszintén és a legnagyobb odaadással. Szóljon a szeretett félről, magáról a kapcsolatról. Ne az aktuális trendeknek, elvárásoknak akarjunk megfelelni. Hiszen hiába a legexkluzívabb étterem, a legkáprázatosabb bokréta, ha a mögötte lévő érzelmek nem őszinték és tiszták. Még egy saját kezűleg írott lap is többet ér annál, ha az emóciók mélyek és valódiak, s nem csupán kötelezettségből tesszük mindezt. Végül pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy az év többi napján is viselkedjünk úgy párunkkal, ahogy azt február 14-én tennénk. Szóljon minden nap a kedves szavakról, az egymásra figyelésről, törődésről, hiszen nem kell Valentin-napnak lennie ahhoz, hogy kifejezzük mit érzünk kedvesünk iránt.

 

 

 

Levél az ismeretlenhez

Hiányzol. Te, ki nem tudom hol vagy most, vagy mit csinálsz. Nem tudom neved, sem azt, hogy magas vagy-e vagy alacsony, szőke vagy barna, közel vagy-e hozzám, vagy éppen a világ másik felén. Te, ki csupán egy alaktalan, homályos látomás vagy szívemben, mégis Te hiányzol. 

Te, kinek vállára hajthatom fejem, kinek elmesélhetem egy napom minden egyes sikerét és kudarcát. Te, kinek ölelésében elveszek, és mindeközben tudtomra adod, hogy nem vagyok egyedül, s vigyázol rám. Te, kinek egyenrangú partnere vagyok, támogatsz, bátorítasz, felemelsz magadhoz, jobbá és többé teszel. Te hiányzol, aki mellett megnyugszik a szívem, kinél most már végérvényesen elönt a 'hazataláltam' érzése, s tudom, hogy ez alkalommal valóban így lesz és nem pusztán azért, mert mi így akarjuk. Vágyom oltalmat adó szerelmed, ami többé már nem hazugság, nem tévedés és a legkevésbé sem illúzió.

1_1.jpg

Vágyom Rád, kinek én vagyok legféltettebb kincse, ki gyönyörködni tud bennem akkor is, mikor nehéz napokat élek meg. Te, aki olyan őszintén és tisztán szeretsz, hogy senki és semmi nem szabhat gátat az irántam való érzéseidben. Te, aki harcolsz értem, sosem feladva mindezt közöttünk. Te, kinek a köztünk lévő csoda mindene a világon, s még a legszürkébb hétköznapokban is hálát ad mindezért. Te, ki tudod egy pillantásomból mire gondolok, mit érzek. Kinél ezen a világon senki sem ismer jobban, mégis szeretsz és elfogadsz annak, aki vagyok. Te, ki elfogadod múltamat, támogatod jelenemet, és jövőm része kívánsz lenni.

Egyedül már rég nem jó. Már bizonyítottam éveken át, hogy egyedül is elég vagyok, megállom helyemet a világban és erős vagyok. Most azonban már szükségem van Rád. Hol vagy? Miért késlekedsz? Gyere hát, és halld meg szívem hívó szavát. Tudom, mindez félelmetesnek tűnhet, s valahol jómagam is félek ettől az egésztől, de ugyanakkor vágyok is minderre. Ölelj szívedbe, tégy magadévá, hogy örökre egymás, szűnni nem akaró részei legyünk. Válj velem eggyé. Én várlak, egyre csak várlak. Nyitott szívvel, s rajta megannyi heggel. Mindeközben gyógyítom magamat, tisztogatom lelkem templomát, hogy felkészüljek jöttödre, ki ha ide belépsz elárasszon szívem ragyogó fénye, lelkem tisztasága. Tedd, amit tenned kell! Szeress, csalódj, tapasztalj, vívd meg harcaidat! Jómagam is ezt teszem. S ha úgy érzed itt az ideje, hogy lelkünk eggyé váljon, ne habozz. Ne habozz életembe belépni.

Szeretlek, de...

Szeretlek, de... Mert bizony az esetek többségében mindig van egy de, egy viszont, egy csakhogy, egy amennyiben. A szerelem feltételességének kötőszavai ezek, melyek azt hivatottak kifejezni, hogy bár a magunk módján szeretni véljük a másikat, mégis van valami -vagy éppen valaki-, ami által az érzés mégsem feltétel nélküli. Mert a szerelem feltétel nélküli kell legyen, mindenféle apropó és pardon nélkül. Nem követhetik kötőszavak, vesszők, sem szerelmi zsargonok. Szeretlek és pont. Ilyen egyszerűen.

Hányan vannak, akik arról győzködik a másikat, hogy mennyire is szeretik, ám előbb vagy utóbb rá kell ébredjenek, hogy mindez addig a bizonyos kötőszóig szól. Szeretlek, mégsem lehetünk együtt; szeretlek, de meg kell találnom önmagamat; szeretlek, viszont meg kell változz és így tovább. A kifogások tárháza végtelen. Mert ezek ugyanis mondvacsinált indokok, nem többek. Aki igazán szeret, nem keresi az okokat, hogy kritériumokhoz kösse érzelmeit irányodba, nem szabadkozik, nem nyugtatatja a te- és saját maga lelkiismeretét, hogy megmagyarázza, miért is nem teljesedhet ki kettőtök kapcsolata. Hidd el, az ilyen még csak a közelében sincs a szeretetnek, nemhogy a szerelemnek. Mintha csak egy olcsó szappanopera képkockái köszönnének vissza ránk, ahol főhőseink könnyek közt, heves indulatok és gesztikulációk közepette próbálják elhitetni velünk, miért is kell két, látszólag egymásnak teremtett ember útjainak szétválnia.

ddac9a3156d5c9afa777ec314f5e635f.jpg

Csakhogy az élet merőben más. Nem kell túldimenzionálni semmit sem, kiváltképp a szerelmet. Aki szeret marad, aki nem, annak szélesre kell tárni az ajtót, s mielőtt még magyarázkodásba kezdene, és jönnének a de, a viszont és társaik, rácsukni az ajtót. Ugyanis nincs az az ember, kapcsolat, szerelem, akiért ha feladod magadat, megváltozol, átjavítod a szeretlek utáni szavakat pontra, megérné mindez. Hiszen mindezek ellenére csak azt éred el, hogy bár igyekszel partnered kedvére tenni, mindezzel csupán a másik egoját és önzőségét táplálod szerelem címszó alatt. A rosszabbik eset, ha benne ragadsz efféle kötőszavakkal tarkított szerelmi vallomásban. A jobbik pedig, ha útjaitok bár külön válnak, s mindeközben persze a másik fáradhatatlanul bizonygat a fene nagy érzéseiről -holott pont ő az, aki miatt vége szakadt-, úgy zárod be mögötte az ajtót, hogy egy pillanatig sem nézel vissza. Nem kellenek klisékbe torkolló magyarázkodások, lelki nyugtatgatások, bűntudatenyhítések. Mert aki ezt teszi, az bizony szeret, de....nem eléggé.

Élettelen ölelések

Érezni akartam valamit, bármit. Dühöt, állatias éhséget, a szeretetnek, az összetartozásnak egy cseppnyi illúzióját, megvetést vagy éppen felszabadultságot, bármit, csak érezzek. Azonban ölem forró lüktetésén kívül aligha éreztem bármit, hát még ami a lelkemből áradt volna. Lelkem szajhává lett testem oltárán. Eladtam, akár csak egy olcsó rongydarabot. Megkönnyebbültnek kellene lennem, kielégültnek és könnyednek, helyette azonban a tátongó üresség mardossa bensőmet. Nem érzek semmit. Semmit, ami emlékeztetne arra, hogy élek. Sosem voltam még ennyire elárvult, ennyire közönyös egyetlen liezonomban sem. Az idegen, fürkésző szempárba révedek, melynek kékségében meglátom magamat. Mennyire távoli és ismeretlen a nő, aki visszatekint rám. Most mondanom kéne valamit, vagy éppen elégedettségtől édes csókot lehelnem szeretőm ajkára, helyette azonban kibontom magam az ölelő karokból és a cigarettámért nyúlok. Erőtlenül kutatok az éjjeliszekrényen heverő öngyújtó után, míg végül sikerül meggyújtanom. Mélyen szívok bele a parázsló, füstölgő rúdba, mintha azt remélném, hogy a gomolygó füst kitölti sivár valómat. Ekkor azonban felrémlik bennem egy elfeledni kívánt arc és legbelül zokogni kezdek. 

a.jpg

 

A fekete szerető

Kedves múltbéli szeretőm! E sorokat hozzád írom, Neked kit igaznak véltem, ki valamikor a világot jelentetted számomra. Neked, ki felbukkanásoddal túlszárnyaltad még a legmerészebb elképzeléseimet is. Hiába fogadtam érkezésedet a legmélyebb szkepticizmussal, hiába kezeltem fenntartásokkal az egész téged körüllengő misztériumot, hallgattam elővigyázatosan meséidet. Mégis elhitetted velem, hogy te más vagy és én egy pillanat alatt bűvkörödbe kerültem, miközben mindvégig misztifikáltál. Ittam szavaidat, melyek akkor még gyógyírként hatottak szívemnek, most azonban már tudom, hogy a hazugság elixírjét itattad velem. Megbetegítettél egészen.

Nem volt ez részedről más, mint komolytalan, gyermeteg játszadozás. Ígérted, hogy örökké, meg igazán, s tán akkor még magad is elhitted, hogy így lehet. Most azonban ezek a szavak csupán a tőled kapott könyvek oldalain, a téged ábrázoló fényképek hátulján köszönnek vissza rám. Az egyetlen ami megmaradt mindössze ennyi, pár kézírás egykoron igaznak hitt vallomással. Úgy hittem ez valóban más lesz, ennek ellenére ígéreteid most ott hevernek egy poros doboz alján a többi, feledhető szerető megtépázott kincsei között. Ne hidd, hogy magányomban majd felnyitom e doboz tetejét, hogy kétségbeesésemben kutakodjak letűnt szerelemünk emlékképei között. Oda kerültél, ahova elődeid is száműztettek, a lezárások vaksötét világába.

b3b80cf1055637466563f270e787d30e.jpg

Voltak idők, mikor elhitetted velem, hogy kizárólag én vagyok a hibás mindenért, s én naiv még ezt is vakon elhittem teneked. Szuggesztióid által elhittem, hogy gyökerestül meg kell változzam, hogy mindaz aki vagyok fel kell adjam ahhoz, hogy megfeleljek és beilleszkedjek a téged körülvevő tökéletesnek tűnő, ámde korántsem őszinte világba. Olyan voltam, akár egy marionett bábu, aki csak addig volt jó, míg kedvedre tett, míg akaratod szerint hajlott jobbra meg balra. Amint az engem mozgató zsinórok általam önálló életre keltek, lényemmel összhangban mozogtak, már nem vált ínyedre a játék. Inkább levetted rólam kezed, és meg sem kísérelted, hogy megértsd lelkem mélyebb mozgatórugóit. Az ígéretek, a vallomások csak eddig a pontig szóltak, mindössze mihaszna frázisokká redukálódtak. Nem is tudom mi fájt jobban, hogy hirtelen a realitás talajára zuhantam, vagy az apátia részedről, amivel a kapcsolatunk halálát nyugtáztad? Akármennyire is úgy éreztem mindenkinél jobban ismersz, soha nem értettél meg igazán, ezért hát nem is szerethettél.

Ez az én agóniám. Mindez nem panasz, ne félj. Nem szánom riposztnak sem, csupán utolsó, még belőlem kiszakadozó sóhajaim ezek, melyeket még te tartasz életben. Mindazonáltal sokat köszönhetek neked. Köszönöm, hogy felnyitottad szememet, hogy bárhogyan is alakult, egy ideig elhihettem és megélhettem a köztünk lévő csodát. Akkor még egészen valóságosnak tűnt. Ráébresztettél, hogy bármennyire is úgy véltem melletted egész idő alatt önmagam lehettem, mégis a legfontosabbat veszítettem el: önmagamat. Körülötted forogtak gondolataim és életem a nap minden egyes percében, ezáltal eltávolodva attól a személytől, aki mindig is a  legfontosabb volt: saját magam. Már-már el is felejtettem, hogy mik azok a dolgok, amik rajtad kívül, amik jöttöd előtt boldoggá tettek. Elfelejtettem milyen énnek lenni, és felfedezni a szépet, az örömöt a világban, önmagamban. Megmutattad miben kell még változnom, jobbá válnom. Bárhogyan is alakult, hálás vagyok és köszönöm neked. Tudom, hogy mindennek így kellett lennie. Mindketten vétkesek vagyunk és vétlenek mégis. Köszönöm, de most már ideje, hogy rád csukjam közös múltunk dobozának fedelét, melyre gyöngybetűkkel a következőt írom: 'A fekete szerető'.

Görbe tükröd vagyok

Mit látsz, ha rám nézel? Nőt vagy férfit? Gyereket vagy élete legszebb napjait maga mögött hagyó vénséget? Látod arcomat? Milyennek találod? Tökéletesnek, pirospozsgásnak, ráncosnak, vagy fáradtnak? Látod mélyen ülő szemeimet? Milyen színűek? Meleget árasztó barna, vagy égszínű kék? Esetleg zöld, vagy szürke? Mit látsz, ha szemembe nézel? Engem látsz, vagy látod benne magadat, esetleg kettőnket, egységként, elválaszthatatlanul, magát a mindenséget?

Milyennek látsz, mikor arcom eltorzul a fájdalomtól, mikor szemeimből kövér könnyek buknak elő? Mikor haragszom, szitkozódok, és ezer átkot olvasok fejedre? Látod-e ki vagyok egy nehéz nap után, homlokomon ülő rácaimban a világ gondjaival, az élettől fáradtan? És amikor gyerekesen dacolok, duzzogok, dúlok-fúlok, egy szót sem szólok? Vagy, ha éppenséggel míszem van, konok vagyok, és haragban állok a világgal? Haragszol rám ilyenkor, esetleg kedved volna megfeddni, akár egy szülő a neveletlen gyerekét? Netán kiábrándulsz, megváltoztatnál és messzire szaladnál? Ilyenkor tetszik legkevésbé, amit látni vélsz, ugye?

51cf68bd197f237b024b2622a3820f2b.jpg

Mondd csak, milyennek látsz, mikor szám mosolyra húzódik, előbukkanva mögüle fogsorom, és hangos nevetésben török ki? Mit látsz, mikor szám helyett szemem mosolyog, és szavak nélkül szeretlek? Látod-e ki vagyok, ha kezem kezedre helyezem, hogy éreztessem, minden gond csak átmeneti, és egyszer elmúlik. Mit látsz, mikor mozgásban vagyok, az élet szeretetétől vezérelve, mikor alkotok, létrehozok, fáradhatatlan vagyok? Mikor leginkább egységben vagyok magammal, a világgal? És, ha dicsérek, magasztalok, támogatok, többé teszek? Szeretsz-e ilyenkor, tán büszke vagy rám, áldás-e velem minden perc? Valld csak be, ekkor szeretsz a leginkább, ugye?

Nem az a fontos, hogy mit látsz, mikor rám nézel, örömöt-e vagy bánatot, pusztítást vagy létrehozást, magát a jóságot vagy a legmélyebb sötétséget. Hanem, hogy mit érzel mindezek közben, milyen érzéseket váltanak ki belőled a látottak, mely benned lévő részecskéket hozzák mozgásba? Úgy véled engem látsz, de közben mindvégig magadat kémleled. Azt hiszed, hogy amit általam elutasítasz azt bennem tagadod meg, amit általam magasztalsz, azt bennem csodálod tovább. Tévedsz, hiszen nem vagyok más neked, mind tükröd, a legőszintébb, legtisztább és olykor legkegyetlenebb tükörképed. Hiszen nem vehetsz észre bennem mást, ami benned ne lenne jelen ugyanúgy. Látod-e hát mindebben magadat?

süti beállítások módosítása