„Nőnek lenni piszok nehéz.” – konstatálom magamban egy belenyugvó sóhaj kíséretében, miközben a szokásos, reggeli fürdőszobai teendőimet végzem. De ha már itt tartunk, akkor mitől is nő a nő? – kalandozok tovább gondolatban, míg csücsörítő szájjal az utolsó simításokat végzem gondosan felvitt sminkemen.

Hiszen ma már alig van valami, ami megkülönböztetné a nőket a férfiaktól, vagy amiért szüksége lenne egyiknek a másikra. Ugyanúgy hordunk nadrágot – a szó valós, és átvitt értelmében is -, van állásunk, tudunk lakást bérelni, autót vezetni, sőt, ha arról van szó, már rutinosan cseréljük ki a kiégett villanykörtét, és férfiakat megszégyenítő módon, rekordidő alatt szereljük össze az IKEA-s bútort. Akkor mégis, mi az a valami, ami engem, „gyengébbik nemet” nővé tesz? Az estlegesen látható és láthatatlan nemi jellegek különbözőségei? Ennyi lenne csupán? Néha azt érzem mára mindössze ennyi, ami megmaradt. Nincs több. Az az évezredek óta jelenlévő, láthatatlan valami, amitől Juli Juli, Pisti pedig Pisti, egyre inkább eltűnni látszik.

Ténykedésemet tovább folytatom a hálószobai tükör előtt, miközben belesimulok a füstszínű harisnyába, majd a szűk, testhezálló ceruzaszoknyába. A tükörbe nézve elégedetten konstatálom a végeredményt, hogy fizimiskám teljesen nőszerű, ám mégsem hagy nyugodni reggeli agóniám. Eszembe jutnak anyám sokszor szajkózott szavai, miszerint: „A mai nő még csak véletlenül se függjön senkitől, pláne ne egy hímtől. Ha elég okos, akkor megteremti magának mindazt, amire szüksége van, anélkül, hogy kiszolgáltatottjává válna bárkinek is.” Nem hibáztatom ezekért a gondolatokért, hiszen életének jelentős részét sokkal inkább erős férfiként, semmint törékeny nőként kényszerült élni. Ám ezek a szavak mégis keserű pirulaként hatnak istennői lényemnek.

Hiába az egyre inkább elmosódni látszó határvonal, mégis munkálkodik mindnyájunkban az a valami, amit - azon felül, hogy boldogok akarunk lenni-, egy életen át keressük a másikban. Hiszen mit is akarunk mi nők a férfitól? Legyen erős, talpraesett, érezzük magunkat biztonságban mellette, és lehetőleg legyen tökös is. Mindezek pedig hangzanak el sokszor azon nők szájából, akik önmagukat „erős nőnek” titulálva az első hímneműt hazavágva, verbálisan kasztrálják azt, hogy megtartsák saját maguk, féltve őrzött autonóm voltát. Mégis mi a baj velünk, mai nőkkel? Várjuk a királyunkat, azt az igazit, mindent és mindenkit felülírót, ám elfelejtettük, hogy ahhoz, hogy királyságunkban rendjén menjenek a dolgok, a király mellett szelíden, királynőként kell ülnünk, emelve őt, nem pedig letaszítani a trónról. Olyat pedig még senki sem látott, hogy egy királyságot két király igazgasson vállvetve, igaz?

Mennyi kapcsolatnak kell még kudarcba fulladnia ahhoz, hogy észrevegyük, nem a másik ember a szemét, hanem egyszerűen kisiklottunk nemiségünkből ebben az összemosódott világban?

Megváltozott a világ. Valahogy mást jelent nőnek lenni, mint nagyanyáink idejében, ám amit keresünk az nem változott, csak mi változtunk a nem jó irányba. Nem könnyű a női lét, mert erősnek kell lenni, meg függetlennek, meg még ezernyi másnak, ami oly távol áll tőlünk, mert ezt sulykolja belénk ma már minden. De milyen áron? Meddig kell torzulnia még az egyik, és vele párhuzamosan a másik nemnek, hogy észrevegyük, hogy tökös nőnek jó lenni, szenzitív férfinak meg cuki, csak a kettő valahogy nem vezet sehová sem? Mert valahol félúton elveszik belőlünk mindaz, ami születésünktől fogva rendeltetésünk, ami igaz lényünk. Mennyi kapcsolatnak kell még kudarcba fulladnia ahhoz, hogy észrevegyük, nem a másik ember a szemét, hanem egyszerűen kisiklottunk nemiségünkből ebben az összemosódott világban? Elfelejtettük, hogy erősnek lenni másként kell lennünk, mint egy férfinek, hogy közben nőként semmit se veszítünk puhaságunkból, gyengédségünkből, női mivoltunkból.

Merengésemből felocsúdva a tükörbe nézek, és végigpásztázok magamon. Párás szemmel vizslatom a nőt, aki visszatekint rám. Merthogy az vagyok, csak a vak nem látja. Ám az vagyok úgy istenigazából is? Bevallom, nem megy az olyan egyszerűen, mint szeretném. Ám mostanra felismertem, hogy az út, amit nőként járnom kell, az nem az erő, nem az igazam folyamatos keresése, sem a hangos szóváltásokba torkolló harcoké.  Sokkal inkább az érzelmeké, a gyengédségé, azé a csendesen, szelíden megbúvó valamié, amiért nő vagyok, nem csak küllememben, hanem egész lényemben, és amiért jó annak lennem. Igen, nőnek lenni piszok nehéz és folyamatos meló, hogy ebben a felbolydult világban visszataláljunk saját hangunkhoz. Viszont legyen ez minden zátonyra futott kapcsolat, hangos szitkozódás  és boldogtalanság mementója. Engedjük meg, hogy azok legyünk, akiknek lennünk kell, anélkül, hogy folyamatosan harcolnánk ellene, vagy felül akarnánk kerekedni rajta, és egymáson.