Pirosba boruló kirakatok, plüssmedvékkel szaladgáló emberek, virágárusoknál sorban állás, a bevásárló kosárban üveg bor, netán egy kis bonbon és még miegymás, amelyek elmaradhatatlan kellékei az estének. Dugig telt éttermek, rózsaszirmok, gyertyafény és még sorolhatnám. Valahogy így néz ki február 14-e, a szerelmesek napján.

Mindez azonban felvet pár kérdést. Valóban a szerelmet ünnepeljük, vagy pedig újabb marketing fogása ez fogyasztói társadalmunknak? Egyáltalán kell-e és van-e értelme ünnepelni két ember közt jelenlévő szerelmet az évnek bármely, egyetlen meghatározott napján? Az már régen rossz ómen, ha bárki is úgy gondolja, hogy ezen az egy napon letudhatja kapcsolatában a törődést, az odafigyelést, a romantikát, hogy aztán feltett lábakkal henyélje végig az év többi részét. Hiszen vannak, akikből ez az egész mizéria egyfajta feszültséget vált ki és nyomásként élik meg, hogy miként is tervezzék meg ezt a napot. Kötelességtudatból végigjárják a sokadik virágüzletet, éttermi foglalásokat bonyolítanak le, és mindezt a szerelem legkisebb jele nélkül, mindössze remélve, hogy sikerül kedvesük kedvére tenni, sokkal inkább megfelelni akarásból, semmint a szerelemtől vezérelve.

Hova tovább az a tapasztalatom, hogy az emberek évről évre nagyobb feneket kerítenek ennek az egésznek. Már nem elég egy szál rózsa, az otthoni gyertyafényes vacsora, egy-két elrebegett szeretlek, szerelmes összebújás, és az együtt eltöltött minőségi idő. Az igények egyre nagyobbak míg a mögöttük meglapuló érzések egyre sekélyesebbek.

A párok egyre inkább rágörcsölve erre a napra, pénzt és fáradságot nem kímélve költik keresetüket drágábbnál drágább ajándékokra, mellyel partnerüket kívánják elkápráztatni. Aztán pedig ott van a másik véglet is, mikor a giccs fogalmát kimerítve jönnek a különféle szívecskés, plüss bevonatú, flitteres és egyéb, szépérzékünket „kielégítő” szerelmi ereklyék, amelyek jó eséllyel az év többi napján nem éppen a legkelendőbb portékák. S ha mindez nem lenne elég, Facebook hírfolyamunkat nem görgethetjük végig anélkül, hogy ne jönnének szembe velünk gigantikus rózsacsokrok, esetenként eljegyzési gyűrűk és egyéb kulináris fotók.

Olybá tűnik, mintha ez az egész egyfajta versengéssé nőtté volna ki magát, ahol a felek az év szeretője címért küzdenek. Mindamellett, hogy az egyén lenyűgözze partnerét, ott van az az exhibicionista vágy is, hogy másokkal megossza miként is teszi mindezt. Ki tud szebbet, jobbat, nagyobbat, költségesebbet. S vannak bizony, akik mindezek hatására elszégyenlik egy szál rózsájukat, a saját kezűleg összeállított apróságukat, az otthon összeütött gyertyafényes vacsorájukat, úgy érezvén, hogy ennél többet sajnos ők nem adhatnak, és vajon elég-e mindez.

Úgy vélem nem azon van a hangsúly, hogy miként tartjuk meg a Valentin-napot, vagy, hogy megtartjuk-e egyáltalán. Sokkal inkább az, ha már e napon párunk kedvében szeretnénk járni, kifejezni iránta érzelmeinket, tegyük ezt őszintén és a legnagyobb odaadással. Szóljon a szeretett félről, magáról a kapcsolatról. Ne az aktuális trendeknek, elvárásoknak akarjunk megfelelni. Hiszen hiába a legexkluzívabb étterem, a legkáprázatosabb bokréta, ha a mögötte lévő érzelmek nem őszinték és tiszták. Még egy saját kezűleg írott lap is többet ér annál, ha az emóciók mélyek és valódiak, s nem csupán kötelezettségből tesszük mindezt. Végül pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy az év többi napján is viselkedjünk úgy párunkkal, ahogy azt február 14-én tennénk. Szóljon minden nap a kedves szavakról, az egymásra figyelésről, törődésről, hiszen nem kell Valentin-napnak lennie ahhoz, hogy kifejezzük mit érzünk kedvesünk iránt.