Megkésett vallomások

A leggyakoribb hiba, melybe sokan beleesnek az az, hogy azt hiszik, van idejük. Van idejük arra, hogy kipipálhassák bakancslistájuk megannyi pontját, hogy elég idő áll rendelkezésükre ahhoz, hogy éljenek, fejlődjenek, álmaik nyomába szegődjenek. De mennyi idő is az a homokóra üvegcséjében, amelyet anélkül őröl fel az idő vasfoga, hogy képesek lennénk megragadni a lehetőségeket, és valóban cselekedni, hogy egyszer megérkezzünk oda, ahová titkon mindig is vágytunk? Bizonyára egyszerűbb feltett lábakkal várni, hogy az élet tegye a maga dolgát, és minden alakuljon úgy ahogy, semmint energiát, időt, bátorságot belefektetni, netán áldozatokat hozni, hogy bármit is tegyünk boldogságunk érdekében.

Csakhogy az élet nem arról szól, hogy az ember kényelmesen belefásulva a mindennapokba várja, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül, a nagy lehetőségek ajtónkon dörömbölve életünkbe lépjenek. Tudniillik, ha elég időt töltünk a kanapén elnyúlva, tévesen azt remélvén, hogy ezek a lehetőségek az idők végezetéig ránk várnak, akkor előbb vagy utóbb arra kell eszmélnünk, hogy ugyancsak tovább állnak, hogy más valaki esélyt adva nyisson ajtót nekik.

f797c4578bb023a2161646444babb174.jpg

Nincs ez másként a kapcsolatok esetében is. Hányszor várunk arra, hogy valaki kimondja azokat a bizonyos szavakat, hogy végre színt valljon, ám mindez hiába. Persze meglehet, hogy végül az áhított személy oda állva elénk mégis vallomást tesz, viszont már nem megfelelő sem az idő, sem az alkalom. Így van ez a megkésett vallomásokkal. Valahogy sosem állnak úgy a csillagok, sosem tudjuk kiérezni a megfelelő pillanatot ahhoz, hogy ezek a vallomások kifejezésre kerüljenek akkor, amikor valóban megérettek a kimondásra. A múlt elsöprő szelével érkeznek, viszont mindhiába, hiszen a történet egyik szereplője már a jelen más ösvényeit tapossa.

Tévedés azt hinni, hogy jobb későn, mint soha, hogy a személy, akire vágyunk, mindig mellettünk lesz, ránk várva, hogy össze szedve magunkat elé álljunk. Mert az idő vészesen rohan, s a másik fél egyszer csak belefásul a várakozásba, az örökös csendbe, a tettelenségbe. Nyilvánvalóan nincs egyetemes képlet arra, hogy mennyi az annyi, mikor van itt az alkalom, mennyi idő az, amit elfecsérelünk, s mennyi, ami még megéri, hogy várjunk a másikra. Talán könnyebben ismerjük fel, hogy mikor van itt az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy már minden hiába. Hiába a bátorság, az energia, a szavak, melyekre vágytunk, hiszen mindez a jelenben már csupán egy megkésett vallomás, semmivel sem több.