Élettelen ölelések

Érezni akartam valamit, bármit. Dühöt, állatias éhséget, a szeretetnek, az összetartozásnak egy cseppnyi illúzióját, megvetést vagy éppen felszabadultságot, bármit, csak érezzek. Azonban ölem forró lüktetésén kívül aligha éreztem bármit, hát még ami a lelkemből áradt volna. Lelkem szajhává lett testem oltárán. Eladtam, akár csak egy olcsó rongydarabot. Megkönnyebbültnek kellene lennem, kielégültnek és könnyednek, helyette azonban a tátongó üresség mardossa bensőmet. Nem érzek semmit. Semmit, ami emlékeztetne arra, hogy élek. Sosem voltam még ennyire elárvult, ennyire közönyös egyetlen liezonomban sem. Az idegen, fürkésző szempárba révedek, melynek kékségében meglátom magamat. Mennyire távoli és ismeretlen a nő, aki visszatekint rám. Most mondanom kéne valamit, vagy éppen elégedettségtől édes csókot lehelnem szeretőm ajkára, helyette azonban kibontom magam az ölelő karokból és a cigarettámért nyúlok. Erőtlenül kutatok az éjjeliszekrényen heverő öngyújtó után, míg végül sikerül meggyújtanom. Mélyen szívok bele a parázsló, füstölgő rúdba, mintha azt remélném, hogy a gomolygó füst kitölti sivár valómat. Ekkor azonban felrémlik bennem egy elfeledni kívánt arc és legbelül zokogni kezdek. 

a.jpg