A szív ajtaja

Voltam, aki voltam, éltem szürke hétköznapjaim mókuskerekében, és akkor jöttél te. Nem kérdezted, hogy akarom-e, készen állok-e rád, érkezésedre, és mindarra, ami veled jár. Ajtómon dörömbölve jöttél, szinte erőszakosan, felborítva magam körül mindent, mit addig gondosan felépítettem. Letaroltál akár egy hurrikán. Én pedig csak álltam az ajtóban szótlanul, felocsúdva édes pusztításodból, hogy hagytam neked mindezt. Észre sem vettem, s már az előszobán át a nappalimban voltál. Becsuktam hát az ajtót, és vártam, lélegzetvisszafojtva vártam, hogy most mi követezik.

Teltek-múltak a percek, a napok, az órák és kezdeti ellenállásom vaskos páncélja szépen, lassan repedezni látszott gondos kezeid alatt. Befészkelted magad eleven testem minden egyes zugába, zsigerébe, lelkem legeldugottabb szobáiban vetetted meg lábaidat. Csak törtél előre vakmerően, mit sem törődve a következményekkel, olyan sebeket feltépve bennem, melyeket tévesen már rég gyógyultnak hittem. Egyszerre volt bódító és fájó, ahogyan egyik pillanatról a másikra lényed elárasztotta teljes valómat. Ettől a pillanattól kezdve már nem tudtam ugyanúgy létezni, mint azelőtt.

5e31099f97a1033aea385a67b866e529.jpg

Tökéletesnek hitt magányom megszűnt, szívem pedig végre megvigasztalódott. Megpendítetted lelkem mindaddig szótlan húrjait, és hangja minden alkalommal szebbnél szebben csendült fel. Olyannyira részemmé váltál, hogy nem tudok már magamra gondolni úgy, hogy közben ne villannál eszembe te magad is. Most már nem csak a nappalimban vagy jelen, ott vagy a konyhámban gőzölgő kávéban, a lelkem otthonában, és mindenben ezen a világon. Átrendeztél, kidekoráltál, felújítottál, én pedig kulcsra kívánom zárni ajtómat, hogy vigyázzam, óvjam mindazt, mi az ajtómon belül, kettőnk által létezik.