Szabadon szárnyalni, és szárnyalni hagyni. Ez az, amit sokan ma már elfelejtenek: ahhoz, hogy a másik visszatérjen hozzánk, előbb szabadjára kell engednünk őt. Újra meg újra.

Sokan nem értik, hogy egy kapcsolat nem arról szól, hogy bár szeretjük egymást, mégis elvárjuk, hogy a másik egy kalitkában élje le életét, s dala csak nekünk szóljon. Más rá se nézzen, sőt tudomást se vegyen róla, csak mi csodálhassuk, így becsapva magunkat azt hisszük, hogy ezek a kiváltságok minél tovább kijutnak majd. Viszont a madár előbb, vagy utóbb szenvedni kezd takaros kis börtönében, hiszen természeténél fogva arra született, hogy szárnyaljon. S míg kalitkában őrizzük féltett kincsünket, nem vesszük észre, hogy közben körénk is ugyanolyan fogva tartó falak nőnek. Hiszen szárnyalnia kell, mindkét félnek; hol együtt, hol pedig külön-külön.

A való életben felütik fejüket a gondok, megoldandó problémák, s a monoton hétköznapok. Mindezek mellé még adott két ember, különálló személyiséggel, vágyakkal, célokkal. Mert ha tetszik, ha nem, be kell látni, hogy nincs olyan, hogy "te vagy a másik felem". Minden ember ugyanolyan teljes, és egész egy másik fél nélkül is. Hiszen, ha valaki a másik felünk lenne, az azt jelentené, hogy állandóan csak egymástól függenénk, s önmagunk csupán mit sem érő félemberek lennénk. Az, hogy találunk egy olyan embert, akivel úgy érezzük a teljesség érzése még inkább fokozódik, egy csodás dolog, nem pedig szükségszerű állapot. Eme két embernek megvan a saját élete kapcsolaton kívül is. A közös célokon túl mind a ketten próbálják megvalósítani önmagukat, vágyaikat, céljaikat. S, ha csak ezt már az egyik fél nem nézi jó szemmel, ott kezdődnek a gondok.

Egy harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolatban a felek támogatják egymást. Támogatjuk a másikat, hogy megvalósítsa álmait, önmagát. Még akkor is, ha ez olykor áldozatokkal, és nem kevés önfegyelemmel jár, nem hagyván, hogy felüsse fejét az ego, vagy az önzés. Hiszen mit ér egy olyan partner, aki bár mindig elérhető, s kényünk kedvünk szerint éli életét, ha önmagát fokozatosan feladja félelemből, és megfelelni akarásból?

Attól, hogy még szárnyalni hagyjuk a másikat, nem azt jelenti, hogy végleg el kell őt engednünk, csupán annyit, hogy szélesre tárva ablakunkat megadjuk a lehetőséget, hogy felfedezzen, megvalósítson, tapasztaljon a falakon túl, hogy aztán visszatérve hozzánk egy boldogabb, megvalósultabb személlyé váljon, olyanná, aki szintén kitárja előttünk az ablakot, hogy szabadon szárnyalhassunk.